Postai és Távközlési Múzeumi Alapítvány Évkönyve, 1993

Tanulmányok és tervek - Kovács Gergelyné: Mit vár egy múzeum a belsőépítészettől

Mit vár a múzeum a belsőépítészettől?

(Elhangzott a 3. Országos Ipari Formatervezési Konferencián, Budapest, 1993. június 16-18-án.)

A belsőépítészet, mint alkalmazott és szervező tevékenységet végző művészet, a magyar muzeológiában kevés korszakos alkotással dicsekedhet. Múzeumi megkeresések ritkán érkeznek hozzájuk. Okai a magyar múzeumtörténetben keresendők. Múzeumépítésünk a múlt században a Magyar Nemzeti Múzeum építésével vette kezdetét (1847), virágkorát a millenniumi évtizedet múzeumépítési lázában érte el. A fővárosban ekkor épültek az iparművészeti (1896), a közlekedési (1896), a mezőgazdasági (1896), a szépművészeti (1900), vidéken a nyíregyházi (1892), a szekszárdi (1895), a szegedi (1896), a szombathelyi (1908) múzeumok. Újabb építési hullám a húszas években söpört végig az országon, többek között ekkor épült a veszprémi (1922), a debreceni, a keszthelyi (1928) múzeum.

A fenti példáktól eltekintve a múzeumépítés jórészt lelakott, funkciójától megfosztott kincstári épületek átépítésében, múzeummá alakításában teljesedett ki. Ez a folyamat a legutóbbi évekig folytatódott. Kecskemét múzeumát laktanyából, Nagykőrösét méntelepből, Szolnokét szállodából alakították át. Régi megyeháza falai között lelt otthonra a pécsi és a kaposvári múzeum. Egyházi épületben találjuk többek között Győrben és Egerben a megyei múzeumigazgatóságokat, a kisvárdai, mezőtúri múzeumokat, a szolnoki képtárakat. A várak, kastélyok, kúriák mint világszerte, nálunk is jórészt múzeumi rendeltetést kaptak Nagycenktől Sárospatakig, Szigetvártól Vajáig. Az elmúlt negyven évben a budai vár újjáépítésével kiépült múzeumokon kívül, eleve múzeum céljára mindössze két jelentősebb épületet emeltek a salgótarjáni Munkásmozgalmi Múzeumot (1980) és a Szombathelyi Képtárat (1984).

Olyan múzeumépítészeti feladatokkal, amelyek az ékszerüzlettől, azaz a múzeumok drágakő és nemesfém gyűjteményeinek bemutatásától a robbanó üzemként is funkcionáló restaurátor műhelyekig a gyűjteménytárokon, könyvtárakon, a kiállítótermeken át megannyi funkció ellátását kellene hogy kielégítsék, építészeink, belsőépítészeink nem voltak túlterhelve.

Ha az európai múzeumépítészet közelmúltunkban nyújtott néhány nagy teljesítményére gondolunk, a párizsi Pompidou-múzeumra, a British Library új épületegyütteseire, a mann- heimi Technikatörténeti Múzeumra, akkor azt kell mondanunk, hogy azokhoz mérhető múzeumépítési gyakorlattal nem dicsekedhetünk.

Nem véletlenül, a belsőépítészet jelentősebb szerepet csak kiállítási terek és installációk tervezésében kapott. így valójában csak alkalmi kapcsolata alakult a múzeumi munkával és a múzeumi épületgépészettel. Ezt érhetjük tetten, amikor a kiállítási terem közepén nem egy érdekes tárgyat, hanem egy utólag behelyezett párásító berendezést találunk, amikor fénycsövekkel megvilágított vitrinekben csupán fényképről ismerjük meg azt a textíliát, amelyet a gondos muzeológusok már régen kivettek a vitrinből, nem kívánván kitenni az 50 luxnál erősebb fényben károsodást szenvedő anyagaikat a biztos pusztulásnak.

88