Postai és Távközlési Múzeumi Alapítvány Évkönyve, 1991
Postamúzeum - A Telefónia Múzeum története
Az első központok egyvezetékes rendszerűek voltak, visszavezetésre a földet használták és két részből: jelentkező szekrényből és váltóból álltak. Kezelésüket két állva dolgozó ember tudta ellátni. Az egyik a csengővel jelentkező hívó előfizetőtől megkérdezte a hívott nevét és bemondta azt a váltó kezelőjének, aki a keresztlemezes váltón a hívó és a hívott vonalait két dugó segítségével összekapcsolta. A beszélgetés végét semmi sem jelezte, a kezelő időnként megkérdezte beszélnek-e még, s ha nem, a váltó-kezelőt felszólította a kapcsolás bontására. Az üvegfal előtt, a bejárattal szemben jeles távbeszélőtörténeti emlékként, hazánk egyik első, keresztlemezes váltóval készült központjának egyikét látjuk, ahol azonban a hívó- és váltószekrényt már összeépítették. A váltók lemezeire az 1882 februárjában kiadott „első telefonkönyv" névsorában szereplő neveket írtuk fel. Kiállításismertető telefonok (2) Az egyvezetékes hálózatokon erős áthallások zavarták a beszélgetést. Ezt a kétvezetékes hálózatok küszöbölték ki, amelyeket 1890-től a helyközi, 1897-től kezdődően a helyi hálózatokon épültek ki. A hálózatok mellett a központok is fejlődtek. A kétvezetékes multiplikációs központokban az előfizetői vonalak egy kapcsoló hüvelybe csatlakoznak, s az ezekből kialakított hüvelymezőben a kapcsolatot a mindkét végükön dugóval szerelt zsinórokkal hozták létre. Minden egyes hüvelyhez tartozott egy hívásjelző jelfogó, amit a hívó előfizető induktorának árama működtetett. A kezelő, érzékelve a hívásjelzést, egy szabad kapcsolózsinór egyik végét - az ún. kérdő dugót - a jelző melletti hüvelybe dugaszol- ta, s ebben a helyzetben saját beszélő készülékét használva jelentkezett be a hívónál. Megtudva kívánságát, a zsinór másik végét - az ún. összekötő dugót - a hívottnak megfelelő hüvelybe dugaszolta, majd saját induktorával felcsengette a hívottat. A hívó jelentkezésével a kezelő kilépett a kapcsolatból. A szerelvények működtetésére mind az előfizetőknél, mind a kezelőnél helyi telep és induktor szolgált. Az egyik kiállított kétvezetékes LB 111/25 típusú központon a hívást és kapcsolást a kedves látogató is elvégezheti. A hálózat növekedésével egyidőben megnyilvánultak az LB rendszer hiányosságai is. A helyi telepek állandó karbantartási gondjai az előfizetőknél éppoly megoldatlannak tűntek, mint az előfizetői készülékek állapotának megfigyelése, hiszen a beszélgetés folyamatáról csak beleszólással lehetett meggyőződni, átjelezni csak az induktorral lehetett. Az egyre sűrűbben sorakozó kapcsolószekrényeknél a telefonos kisasszonyok ösz- szedolgozása, zseniális gyorsasága ellenére panasz áradat ostromolta a postát, azért, hogy a központ nem jelentkezik, tévesen kapcsol, rossz a beszédérthetőség. Az új korszakot a CB rendszer jelentette, amelyben a készülékek áramellátását központi telep, angol szóval Central Battery biztosította. A rendszert 1882-ben Londonban G. L. Anders szabadalmaztatta. Ezen az elven Európában az első jelentős CB központ 1900-ban Bristolban kezdte meg működését, hazánkban 1904-ben a 10 ezer előfizetővel működő Teréz központ Budapesten. A CB központoknál az esőlemezes hívásjelző helyébe lámpa került, az induktor szerepet a csengető generátor vette át. A két kapcsoló-dugóban végződő zsinóráramkör összetett feladatokat végzett jelfogók segítségével. A jelfogók további áramkörök ki-, be- és átkapcsolására alkalmas elektromágnesek. A jelfogókat kezdetben közvetítő szerepben alkalmazták, később egyre bonyolul61
