Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 47-es doboz
'Kossuth Lajos kit, a ,,Petőfi halálau Amikor Madarász Viktor, a magyar i. Imi festés egyik legkiválóbb művelője 1876-ban megfestette Petőfi halála című képét, az apotheozis olyan, nagy hatást tett a közönségre, hogy követelték a sokszorosítását. A művész megadta egy vállalkozónak a színes reprodukálás jogát s a kép néhány esztendő alatt sok-sok ezer példányban elterjedt az egész országban. A művész elküldte a képnek egy példányát Kossuth Lajosnak s egyúttal fotográfiát is kért tőle, hogy annak alapján léfesse. Kossuth erre az itt közölt, rendkívül érdekes levelet küldte Madarász Viktornak, részint köszönetül, részint pedig azért, hogy kifejtse: hogyan vélekedik'az arc vonásainak ecsettel vagy’ fotográfusgéppel való megörökítéséről. Kossuth levelének szövege ez: Collegno (al Baraceone) Mar this 15. 1877. Uram! Barátom! Igen igen kedves meglepetésben részesített Őri nagy művészi becsű ajándokával. Fogadja legjobb, legőszintébb köszönetemet, melynek kijelentésével azért késtem ckkorig, mivel a kívánt fénykép elküldése náliam — megvallom — nem könnyű feladat volt. Nekem hóbortjaim közzé tartozik, hogy arcom „megörökítése“ ellen különös ellenszenvet érezek; el- anuyira, hogy ha csak absolute kényszerítve nem vagyok reá, én nem bírom magamat semmi „posiro- zásokra“ elszánni. Még az én jó fiaim is Mában unszoltak évek óta, bogy' vegyem kedvükért igénybe a Nap chemiai sugarait. Nem tettem, mert jól vágy- rosszul, de nekem úgy látszik, hogy- ez alatt mindig egy kis hiú gyarlóság rejlik, ami nem jól áll a> férfinak. Aztán magasabb alapja is van náliam az ellenszenvnek. Ha én művész volnék (fájdalom, nem vagyok), én sohasem vesztegetném agyam prometheusi szikráját arra, hogy akármely halandó ember romlékony arcvonásait feltartsam az utókor számára; hanem igyekezném vonásokat találni fel (amint Öu mftvészkeze „Petőfi halálánál“ levő), melyek az eszmének adnak alakot s vagy egy tény értelmét, vagy egy egész élet erkölcsi irányát jellemezik az are vonásaival. Ami porból lett, hogy porrá legyen, as ne bitorolja a maradandóságot, melyre csak telteknek és eszméknek van igényük. Hát biz én — mi tagadás benne kissé meg- hökkohtem a szerény- kívánság felett, mellyel Ön becses ajándokát kísérte, minthogy a 10 év előtt haza Vándorolt magyar Lcgionárnsok szorgolására történt lefényképezés óta én nem szolgáltam semmi pho- tograpli-gépnek objectumul; tehát sem új, sem régi arckép nem volt birtokomban. Hát törtem a fejemet, hogy mikint szánjam reá ősz fejemet a „posi- rozási“ vállalatra. Hanem amíg így haboznám, megjött a Ceglédi „force mngeure“ ‘a ketté vágta a Gordiusi csomót. Felhasználtam az alkalmat (gondolom, az utolsót életemben) egy, kissé nagyobb példányt — dö csak egyet — készíttetni Önnek számára, melyet van szerencsém ide rekesztve átküldeni: nem mint viszonzást Ön nagybecsű ajándokáért (mert az én küldeményem becsetlenséga ezt a gondolatot kizárja), hanem hogy kívánatát teljesítsem ‘s hogy eggyel több alkalmat nyújtsak önnek az arcok múlandósága feletti elmélkedésre, ha ugyan érdemesnek tartotta volna Ön megtartani emlékezetében azon Kossuth Lajos arcát, akinek szerencséje volt 18 év előtt Önnek társaságában a Versailles! képcsarnokot meglátogatni ‘s ott a nápolyi Bourbonok királyilag eupertív majomiságában gyönyörködni, amely oly hatalmasan Mustrálja Darwin leszármazási elméletét. Ha még élni találnék (1?) a Párisi jövő kiállí tásig, örvendenék a gondolatnak, hogy ott Önnel müveiben, mint magyar büszkélkedhetnem ‘s tál módomban lehetne Önnel még egyszer az életben kezet szoktam, szóval is biztosítva önt mind nagy rabeesülésemről, mind arról, hogy Ön nekem becse: ajándokával igaz örömet okozott. Üdvözlöm Önt barátilag. Knssuf.h.
