Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 47-es doboz
AI KISTÜKÖR Kaleidoszkóp Két ár beszélget a villamoson, Az egyik nagy or Jól táplál, gömbölyű, piros arcú, mosolygó, okos nagyszemü pesti polgár, testén drága, csak rosszul riselt bunda. A másik magasabb, karcsúbb, arca nyugodt, majdnem közönyös, jól szabott fekete kabátját nyitva felejtette, frakkos fehér nyakkendő mosolyog ki alóla. Írókról, irodalomról beszélgetnek. Azt mondja a' kövérebb: — Szenvednie kell az írónak. Valami nagy fájdalmat kell elviselnie. — A másik ránéz; szürke szeme nem kérdez, csak éppen oda tekint. — Igen, — mondja az első — egy jó na- pyot kell szenvednie az írónak, hogy valami nagyot alkothasson. Én ezt úgy képzelem, bogy a szenvedés megrázza az írót, felkorbácsolja az energiáit és mi-, alatt a fájdalom földre teperi benne az embert, az író valami nagy alkotással bizonyítja be önmagának és a világnak, hogy élnie kell, élnie érdemes. Én nem sajnálom az írókat, ka szenvednek. Ok abból élnek. A fájdalom az ő konjunktúrájuk. Megcsalja őket a Szerelmük, jajgatnak és sírnak, aztán leülnek, írnak egy jó, ha a fájdalom igazi, akkor igazi jó darabot vegy regényt s övék a pénz, a siker. Minden írónak egy jó nagy fájdalmat kell kívánni újévre... És a kövér úr elégedettem mosolygott, mint akii meg van győződve róla, hogy ö ugyan alaposan ismeri az életet s az írók sem tudják becsapni. Lép- t.an-nyomon lehet hallani ennek az úrnak elégedett bölcseségéit. Társaságokban ez az irodalmi bölcselet; ötórai teákon ezzel a vigasszal nyújtja át a szendvicset az irodalombarát háziasszony a rosszkedvű írónak, divatos esztétikusok a nagy fájdul inat szaglásszák rozoga boncasztalukra terített Írójukban, hogy belőlük „vezessék le“ alkotásait. Jellegzetes bölcsesóge korunknak, mely okos egyes- ségekkel szokott kitérni a nagy tragédiák elöl. Eszükbe sem jut az elégedett embereknek, bogy öröm is van a világon s bogy a nagy öröm is alkotásra ihletheti, a költőt.,Kitörlik emlékezetükből Shakcspearét és Boccacciot, Jókait és Fiaubert-t, Zolát és Dikenst... óh, ellökik maguktól a költőt, akinek elég fájdalom az élet és az ember, elég, elvrSelheteleniil elég nehéz a mellére zuhanó ég, a lábai alatt égő föld, ez az értelmetlen emberi és világi zűrzavar, moly mindig távol van től§, mert felfoghatatlan és elfogadhatatlan, s mindig hozzá van a legközelebb, mert csiliapítbatat lan érdeklődéssel kapkod utána, mint mágneses tűj felé . . . Elég neki a komikus fájdalom, ugyan ne iri- gyeljétek tőle múló bánatait s örüljetek, ha még örülni is tud köztelek. * Kuzmin. Orosz író. Jíyelye. is,, fajtája is. Am ha névtelenül kézbe veszed elbeszéléseit, azt hinnéd, franciát olvasol. Éppen csak hogy az ember- és uceanovei erőszak, látása, gondolkodása teljesen Szajr.a-parti, sőt párizsi boulevardos. A háború alatt kezdték németre fordítani s a német gyüjtömedeneéböl most árad szét a világon . . . „Zöld papagáj“ a címe egyik novellas kötetének. Humora van, valami bágyadt humor, olyan, mmt az őszi alkonyat napfénye, mely torzau megnöveszti és szétveti az árnyakat; pátosza van olyan, mint a bajazzué, aki nevet, ha nagyon fojtogatja a sírás; van benuo valami szentimentáliz- mus, olyan, mint az öreg gavalléré, aki mosolygó lemondással simogatja meg a leány hatul kezét. Plátói szerelem a címe egyik novellájának s egy fiatal nőről szól, aki egész életét feláldozza egy emberért; megnyugszik abban a meghatározásban, hogy a piától szerelem nem kiván semmit és boldog, hogy a másik vnn. Egy napon, amelyen a szótlán tanár úr meghá- tasodik, összeomlik a definíció is, egy élet is . . . De- tadens. Elegáns. Könnyed. Elmés. Ötletes. És valami mmiwii levegő árad belőle. Az európai irodaimé
