Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 47-es doboz
Budapest, 1922 vasárnap, julhis 30. MAGYAR0B3ZAG 7 A legendák fia Petőfi Sándor halálának mítosza. — Július 31, Petőfi eltűnésének évfordulója (A Magyarország tudósítójától.) Julius SÍ: Petőfi eltűnésének évfordulója. A eenten- náriurn évében különös jelentőségű ez a nap, amely feltámasztja a sok hagyományt, legendát és misztikumot, mely Petőfi Sándor eltűnése körül lebeg. Ennek az eltűnési legendakörnek nagy múltja van s különösen érdekes az, hogy mindig azokban az időkben kerültek felszínre a hagyományok, amikori Petőfi emlékét valamilyen alkalomból ünnepelték. A százados évfordulón újból itt kisért közöttünk a régi legendakör, amely most már teljesen lezáródott. 1819 julius 31-én látták utoljára a költőt. De eltűnése után közvetlenül máris kósza hírek járták be az országot, az elnyomatás éveiben ezek a hírek csak dagadtak és titokzatos suhogással szálltak házról-házra. Körülbelül tiz év után kezdték csak rendszerbe foglalni a Petőfi eltűnésére vonatkozó adatokat. Pákh Albert felhívása 1860-ban Pákh Albert felhívást közölt a Vasárnapi Újságban s ebben arra kért mindern magyar embert, hogy közöljön vele mindent, amit Petőfi Sándor haláláról tud. Tömegesen Érkeztek kéziratok a Vasárnapi Újság szerkesztőségébe és ez a mozgalom volt megindítója az évtizedekig tarló Petőfi-kutatásuak. Az Bltiinésrc vonatkozó hatalmas anyagból kiemelkedik azonban néhány szemtanú vallomása, Imely megállja a történelmi kritikát s világosságot dérit Petőfi eltűnésének körülményeire. Lengyel József székelykereszturi orvos 1860 augusztus 25-én levelet irt Pákh Albertnek, ebben részletesen írja le Petőfi eltűnésének körülményeit. Lengyel József ugyanis mint tábori Orvos működött Bem hadseregében és a végzetes napon közvetlenül Petőfi mellett tartózkodott. Leirja azt, hogy Petőfi Sándor polgári tubában, fegyver nélkül megjelent Bem ágyúi mögött s míg ő a sebesültek kötözésével volt elfoglalva, Petőfi egy sütőkemencére ült és belemerült a csatatér és a táj szemlélésébe. Mi lőtávolon kiviil valánlc, — írja Lengyel •József, — de többször láttam Petőfit helyéről lávozni, azonban mindig visszakerült és gyönyörködni látszott, miként szedik össze székely fuvarosok a nem messze lecsapolt golyókat. Délután négy óra felé a csata öldöklőbb kezdett tenni, a sebesültek szaporodtak. Éppen egy kaszai fuvaros fölkarját metszém ketté, — melyet egy golyó szétzúzott, — mikor Petőfi mellettem elhaladóit s a Fehéregyházán alól elfolyó patak hídjának karjához dő't. Itt állott mint egy félóráig elmerengve, tőle mintegy kétszáz lépésre dolgozott egy hat- íontos s lőtte az országúi mellett félállitott orosz lovasságot. Hihető sok kárt tett bennük, mert Nemsokára rá ők is erősen kezdtek tüzelni és egy yolyó Petőfitől alig harminc lépésre ütött a földbe, a felvert föld és por őt is ellepte, s hihetőleg szemébe is jutott, mert a zubbonya szárijával hosszasan törölgeté. Ekkor azután helyzetét megváltoztató, felénk közeledett s hátát a falu kapuzáh- jához vetve nézte a csatát és elmerült gondo- Jolatiba, még pedig annyira, hogy a csakhamar. hallatott iszonya zsibaj, ordítás, egy tömeg tüze sem volt képes figyelmét azon helyre vonni, hol az történt. Tőlünk alig ezer lépésre azon percben bontá meg két ezred dzsidás a tömeggé alakult zászlóaljat. Rákiálték Petőfire, ő odamaradt s csak annyit mondott: potomság. Petőfi a menekülők között Csakhamar az egész arcvonal megfutott, éri rámutatok a balszárnyre, hol a tábornok is futott. Petőfi szeméi odavetve szó nélkül megfordult és futni kezdett. Futottunk az országúton felfelé. Utánunk a két ezred dzsidás. A lovasság nagy részének még volt ideje a dzsidások körén kívül hatolni, a gyalogságból azonban csak az menekült, aki tartalékba volt állítva. Akik a körön belül maradtak, azok hat- van-hetven sebesültet kivéve, mind elestek. Engem lovam a körön kivül segített. Petőfi gyalog volt és igy a körben maradt. Egy dombra érve visszanéztem és Petőfit hittem felismerni. A helyei, ahol láttam, e pillanatban is annyira élénken képzelem, hogy rá tudnék mutatni s valahányszor mellette elmegyek, felmerül előttem akkori alakja, amint fedetlen fővel, széteresztett ingnyakkal, lengő zubbonyával futni láttam." Hogyan halt meg Petőfi? Ä segesvári csatát Thaly Kálmán, Haller Ferenc gróf előadása szerint hasonlóan írja le. Ugyancsak Thaly egy ütközetben jelen volt székelytől hallotta, hogy ez látta, amint Petőfire hét kozák tátohant, de. 5 segítségére nem mehr, ett, maga is körül volt véve. Egy Bem apó w.-.é"karához tartozó tiszt részletesen írja le azt a jelenetet, amikor Petőfi az ágyukhoz érkezett. „Az ütközet folyamán —■ írja — a balszárnyon, hol Bern is állt táborkarával, egyszer ebük megjelent a költő fehér zubbonyban, melyre inggallérja volt kihajtva, fehér kalappal a fején, kezében kétcsövű vadászfegyverrel. Bemet környezete figyelmeztetvén reá, az öreg feléje közeledik, izgatottan rákiált: — Herr Petőfi! Gehen, sie zurück, hier haben Sie nichts zu suchen!“ Sándor jer ide! Petőfi szó nélkül megfordult és az országút felé ballagott le, kevéssel ezután a réten tolongás támadt, az ágyuk elnémulnak, a sorok megbomlanak, a katonák hegynek menekülnek. E pillanatban a balszárny vezére a táborkartól harminc lépésre újra Petőfit pillantja meg. „Sándor, jer ide“, kiált rá, nyergébe akarván emelni, de a jövő percben dzsidások rohannak köztük el, e perc óta senki sem látta őt. Az áUPetőfik 'A Petőfi legendakörnek vau egy sokkal romantikusabb oldala is. A szabadságharc után futótűzként terjedt el az a hir, hogy Petőfi Sándor, él. Ennek a hírnek több változata ■volt. Egyes mendemondák szerint Petőfi Magyar- országon bujdosik és a legkülönbözőbb helyeken látják felbukkanni öt, hol drótos-tót ruhában, hol deszkát áruló székely legény öltözetében. Mások szerint Oroszországba hurcolták volna, el Petőfit, aki Ott raboskodik Szibériában. Az előbbi hírekre Kopli Lajos kis-babothi evangélikus lelkész levele adott valószínűséget. ö ugyanis a következőket irta Pákh Albertnek: „Petőfi Sándor nálam volt 1851-ben, julius közepén, egy csütörtökön délután három órákor tért be hajlékomba, Petőfi Istvánnak adta ki magát; de én ráismertem, mert együtt tanultunk Szentlőrinczen, Pápán és Szekszár,- dón. Ekkor a költő sem titkolódzott többé. Másnapig volt nálam, ekkor Ménfőig vittem kocsin, onnan gyalog ment Győrbe, félve, hogy kocsin könnyebbben elfogják. Nálam hagyta emlékül mogyorófabotját és megígérte, hogy visszatér. Azóta nem láttam, de tudom, hogy Győrben Posszert Ferenc tanárhoz mént.“ A levélre Pákh Albert a Vasárnapi Újság szerkesztői üzeneteiben a következőket irta: „Még egy szét kérjük, tegye szivére a kezét és vallja meg, nem lehető-e, hogy csalódott a személyben?“ Erre irta Kápli második levelét, a leghatározottabban állítva azt, hogy nem csalódott és nem is csalódhatott. Ez a levél hallatlan izgalmat keltett, később azonban kiderült, hogy az illető egyike volt az országban szerte bolyongó ál-Petőfieknclc, Sarlaynak hívták és foglalkozására nézve selyemtakács volt. A szibériai legenda A költő eltűnésének irodalmában páratlan az a fejezet, amelyhez 1877-tel érünk. Ekkor ugyanis Alsószovát községben egy Manasses Dániel nevű ember került haza, pár nappal a pünkösdi ünnepek előtt. Ez az ember résztvett a szabadságharcban, a segesvári csatatéren eltűnt és olyan hitek szállongtak róla, hogy azóta a Szibériái glonibánydkban volt fogoly és mint ilyen, találkozott Petőfivel. A találkozás körülményeit részletesen mondja el. Sebesülten esett a muszkák kezébe, akik Oroszországba hurcolták, ahol öt éve dolgozott az ólombányában. Mikor végre hazakerülhetett, utazása cdatt találkozott egy Petőfi nevezetű emberrel, akinek a kora hatvan év felé járt és elmesélte, hogy Magyarországon felesége és gyetmeke van. „Ezen úriember — mondja Manasses — nem volt beosztva a hadseregbe, hanem előbb az ólombányában mint munkás, később ugyanott mint felügyelő volt, kit azon minőségben ott is hagytam.“ Manasses Dánielnek ez a vallomása olyan hatalmas port vert fel, hogy Helfy Ignác interpellált is ebben a tárgyban. Tisza Kálmán belügyminiszter az interpellációra válaszolva kijelentette, hogy a Petőfire vonatkozó részt nem tartja valószínűnek, de könnyen lehetséges, hogy magyar foglyok raboskodnak Szibériában s ő erre vonatkozólag meg is tette a kellő lépéseket. Később azonban kiderült, hogy Manasses Dániel egyszerű szélhámos volt, aki sohasem járt Oroszországban, hanem a nagyváradi börtönben raboskodott, ott találta ki az egész mesét. Az élve eltemetett Petőfi Ezzel körülbelül véget is ért az a legenda, hogy Petőfi Sándor él. A Petőü-kutatások ezután már csak arra szorítkoztak, hogy halálának körülményeit állapítsák meg. Ekkor vetődött felszínig az a lehetőség, hogy Petőfi Sándort, aki sebesülten maradt a csatatéren, az oláhok verték agyon, mások szerint viszont a szászok elevenen temették el. Egy Búdén János nevű segesvári szász, de magyar érkor a segesvári csata után kiment a csa- ’ zelnrií takácsmester mesélte el, hogy mi- tatórre nézegetni a pusztítást, hajnicfo.ztŐ jelenet szemtanúja volt. Petőfit, aki súlyosad megsebesült, de még élt, elsőnek dobták be egy uj sirgödörbe. A költő a sir mélyéből felkiáltott: ' — Ne temessetek cl, hiszen Iái jótok, hogy még élek. A szívtelenek nem hallgattak rá, sőt igy kiáltottak fel: — Dögölj meg, Kossuth-kutya! Ekkor, még tizenkilenc — Haller József gróf szerint huszonhárom — halottat dobtak zd és a sirt irgalom nélkül behantolták. Ne várjátok őt vissza Körülbelül ezek halvány vonalakban az eltűnési legendakor főbb motívumai. 1870 után as ország már belenyugodott abba, hogy Petőfi Sándor meghalt. Jókai Mór a Petőfi Társaség debreczeni nagygyűlésén 1882-ben már igy beszél róla a fáklyás zenét adó ifjúsághoz: „Ne várjátok őt vissza! Csillag az már régen; hanem támasszátok fel őt önmagatokban, tépjétek a koszorúkat a babérfáról, mit ő ültetett és tár* tok hagyott drága örökségül.“ Egy huszárőrnagy megmentette 1916-ban a fehéregyházi Petőfúaíhumot Tegnapi Petőfi-cikkünkre ma a következő levelet kaptuk: Tisztelt Szerkesztő Ur! A Magyarország tegnapi számában „A függetlenség szigete“ című cikk Írója megemlékezik a fehéregyházi Petőfi-liázról e felpanaszolja, hogy az 1916. évi oláh betörés alkalmával a muzeum legszebb ereklyéi, többek között a muzeum nagyértékü emlékkönyve is, amelybe külföldi és hazai előkelőségek Írták be a nevüket, — eltűntek. Sietve nyugtatom meg a t. cikkírót, valamint Petőfi géniuszának rajongóit, akik nem ítélik destruktívnak a legnagyobb magyaíl költő-geniet, mintahogy a nemzetgyűlés pénteki ülésén egy konstruktív képviselői köj- ponya ezt megcselekedte, hogy ezek az ereklyék, köztük az emlékkönyv is, megvannak és a budapesti Petőfi-házban őriztetnek. 1916 őszén történt, hogy egy délután Dienes Ödön huszárőrnagy ur jelent meg nálam, mint a Petőfi-Társaság akkori titkáránál és a Pe- tőfi-báz akkori igazgatójánál és magával hozott egy kis szekrényét, amelyben kartácsszilánkok és golyók voltak, valamint egy hatalmas könyvet, a fehéregybázi Petőfi-muzeum emlékkönyvét. Elmondta, hogy az ereklyetárgyakat a fehéregyházi Petőfi-házból mentette ki s egy székely „szőttes“ szőnyegbe csórna^ golva hozta fel magával. Erre az ösztönözte, mert az oláh betörés nagy zűrzavart keltett a lakosságban s minthogy Fehéregyháza községben egy cseh trónkatona bakancsából nemzeti szinü szalagot látott kilógni, amelyről megtudta, hogy a fehéregyházi Petőfi-házból való, jónak látta magával hozni a muzeum még megmaradt ereklyéit, nehogy a nagy zűrzavarban felelőtlen elemek széthordják. Az őrnagy' ur e cselekedete, amelyből egy müveit szellemű, hazafias és kegyeletes érzésű magyar huszártiszt nemes gondolkodása sugárzott ki, engem nagyon meghatott; hálás kőseinél tel vettem át az ereklyetárgyakat és elhelyeztem azokat a Bajza-utcai Petőfi-házban. Ma is ott vaunak. Tehát nem vesztek el. A centennárium alkalmából pedig, amikor ezrek és ezrek kegyelete fog elzarándokolni a budapesti Petőfi- házba. A Petőfi-Társaság meg fogja nyitni ezt a nagyértékü emlékkönyvet a nagyközönség számára, hogy fakuló lapjain találkozót adjanak egymásnak rég letűnt és néhaivá vált nevek az újabb kor kegyeletes látogatóinak neveivel. Még csak egyet. Dienes Ödön huszárőrnagy uron nemcsak a Magyarország t. cikkírója, hanem felettes katonai hatósága is kereste már a bolyongó ereklvéket. A honvédelmi minisztérium 1920-ban 3305/eln. számú jelentéstételre szólította fel ez ügyben az Enyingen állomásozó őrnagy urat, aki 1920 április 16-án a szé- kesfejérvári m. kir. katonai körlet parancsnokság utján be is számolt az esetről. Nem tudom, hogy felotíes hatósága megdicsérte-e nagyszerű cselekedetéért az őrnagy urat azonban Petőfi születésének százados évfordulójára készülő magyarság min*—nesetre hálával fordul feléje a nsgy nemzeti ünnep küszöbén. — Paköts József. | Zsoldos Tanintézet a legjobban készit elő | iriSáránvizsgákfa. Oohán-'-u. 8«. Tel. József 124-47.
