Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 47-es doboz
MAGYARSÁG ,1923 november 18, vasárnap A kis Petőfi Szegeden r A magyar Sasfiók Szerző felolvasta a szegedi Dugonics-Társasdg legutóbbi üléséit. A Petőfi-térképeu, ezen a vadregényes mappán, amelynek kacskaringé s vonalai a csodálatos költőnek földi útját jeleik Kiskőröstől Fehéregyházáig, nem találjuk ott Szegedet. Petőn szerette volna látni a tengert, amelynek végtelenségét a magyar puszta képében imádta, elvágyott Párisba, ahol a Nagy Forradalom hősei, az ő lánglelke rokonai villámlottak és mennydörögtek, Petőfi fölkereste a Kutya- kaparót és á hortobágyi csárdát, de Szegedre, úgy látszik, nem volt kiváncsi soha. Legalább is biztos adat iegy sem akad, hogy városunkban megfordult volna. Mikor a nemzeti kormány 1849 julius 3-án Pestről elmenekült és Kossuth Lajo- sókkal Jókai, Vörösmarty és más Írók is Szegedre jöttek, az európai szabadság utolsó várába, ahogy azt akkor hirdették, Petőfi egyenesen Mezőberénybe indult, a végzete elébe. A telepátiának egy egészen különös példája, hogy egy szegedi lap már julius 24-én jelenti Petőfi súlyos megsebesülését, egy héttel rejtelmes eltűnése előtt. Fönnmaradt egy apokrif beszéd, amelyet Petőfi állítólag Dugonics András sírjánál tartott a holdfényben, de ez még annyira sem hiteles, mint azok a szép és hosszú orá- ciók, amelyeket Titusz Livius adott Scipió és Hannibal ajkára és amelyekből a kései diákok római virtust merítenek és szekundákat fognak. A Sas tehát nem járt Szegeden, :— mint már Tömörkényi is helyesen megállapította egy Petőfi- albumban, — de a Sas fia apjának ezt a mulasztását is kipótolta, Petőfi Zoltán abban az egyben csakugyan fölülmúlta édesapját, hogy még többet vándorolt a magyar glóbuszon és igy vetődött el rövid időre Szegedre is, éppen az én anyai nagyapám házához, ahol születtem és igy esett az örök glóriából egy halavány fénysugár az én szegény fejemre is«; 1866-ban történt és ezt az esztendőt máskülönben egészen nyugodtan nevezhették rettenetes évnek Szegeden. ínség, kolera, háború — az apokalipszis e három lovasából egy is sok, de akkor mind a három látogatóban volt és — ez a magyar vigasság — az egyiknek egy kicsit titokban szinte örülni is kellett, mert ez a háború Königgrätzet hozta, ahol a burkus győzedelme ismét fölszitotta a hazafias remények tüzét, hogy lesz még egyszer ünnep a világon! Ebben , az esztendőben, a kolera miatt november elsején kezdődött a tanítás a szegedi kegyes oskolában, így esett, hogy október hó 30-án két nagyon érdekes utas állított be nagyapámhoz, aki akkor fiatal gombkötő-mester volt (egyébként e tisztes magyar iparnak utolsó mestere városunkban) az akkori Ser- ház-utea 407. számú házában, ahol Családjával éldegélt. Az egyik utas Petőfi István volt, az István öcsém, ahogy a Sas ezt a nevet * beírta az örökkévalóság vendégkönyvébe, akkor csákói tiszttartó, aki már túl volt az osztrák katonai börtönök kazamatáinak szenvedésein és egy, még ma is titokzatos házassági tragédián, mely az egyetlen sötét (mivel ismeretlen) pont ennek a tetőtől-talpig derék magyar férfinak, Petőfi méltó testvérének életében, István maga is költő volt, mély érzésű, töprengő elméjű poéta, akinek bátyjára való visszaemlékezése a legszebb és leg- igazabb sorok közé tartozik az egész Peíőfi-irodalomban. A másik vendég Zoltánka volt, Petőfi Sándor fia, akit nagybátyja kosztba adni jött nagyapámékhoz. havi hnsz pengő forintokért és akit beíratott a piaristák főgimnáziumának nyolcadik osztályába. (Még francia nyelvmestert is fogadott a derék rokon a magyar Költészet kis reich- stadti hercegének.) A tizennyolc- éves Pfetőft Zoltán mögött már elég gazdag és viharos múlt állott, nem valami diligenter frekventált jn,ár néhány iskolát a fővárosban' és a vidéken, volt már- gazdasági gyakornok is és az első szerelmen is szerencsésen átesett. Meg az első nagy zomotorokon is! Hiszen az ő egész rövid életének tragédiája benne van ebben a három szóban". Petőfi Sándor fia! Szegeden kerek három hónapot töltött csak Zoltánka és meg lehet állapítani, hogy zivataros életútjának alapjában ez volt a iegcsöndesebb és legbékésebb állomása. Komolyan nekilátott a tanulásnak, gondtalanul és a legnagyobb gondozás mellett élhetett, hiszen anyai nagyanyám maga volt a jóság és háziasság mintaképe, míg nagyapáin ugyancsak kardos férfi volt, haláláig törhetetlen függetlenségi, aki mindig magyar ruhában járt és Kossuth iratait az emigrációból úgy olvasta, mint a kinyilatkoztatást. A szegedi piaristák büszkék és boldogok voltak, hogy a nagy költő kis fia hozzájuk jár. Abban az időben — és nemcsak abban az időben — a szegedi kegyes iskola — és nemcsak a szegedi — kirepitő fészke volt a rendületlen magyar érzésnek éa nemzeti öntudatnak. Horváth Cyrill bátor magyar tettel már 1859-ben sutba dobta itten; a nevelési Bach-rcndszert és Zoltánka szegedi tanulása idejében ErUyősi László igazgatóval élükön Csapiár Benedek és Budaváry József akadémikusok és egy csapat lelkes és tudós névtelen hős hirdette a magyarság föltámadésának törhetetlen hitét. Színtársulat is volt akkor Szegeden és azt hiszem, nem tévedek, ha ezek a földön járó csillagok térítették el végül egyenes pályájáról a magyar Sas fiát. Kocsisovszky-nab hívták akkor a színigazgatót, aki »egy jól rendezett, de éppfen azért költséges színtársulattal újra fölkereste e nemes város tisztelt közönségét, ' mely az Alföldet sújtó csapásokban már hosszú évek során osztozik«, hogy az akkori előzetes színházi jelentést idézzem. Valószínű, hogy a csapásokat nem a színtársulata előadásaira értette Kocsisovszky, aki különben •— az öreg Reizaer szerint — »régibb keletű pénzügyi zavaraiból kibontakozni nem tudott«. Pedig mindent megpróbált, hogy a közönséget a színházba csalogassa, még a »Kossuth és Szeged népe« cimü nagyhatású élőképet is bemutatta. (Nem tudom, hogy milyen volt ez a nawv hatás, de annyi szent, hogy abban az időben nem kis erkölcsi bátorság kellett hozzá: tüntetőén megtapsolni az emigráns népvezért!) Zoltánka bizonyosan sokszor megfordult később a színház tájékán, ha este nem is igen engedték el a Serház-utcai hajlékból és amint az öreg Terescsényi Gyula, Csényi Gyula néven érdemes veterán szegedi iró, Zoltánka osztálytársa) elbeszéléséből értesültem, több szegedi urilány mellett Petőfi Sándor fia különösebb érdeklődéssel viseltetett a színigazgató csinos és szépreményü szinészlánya, Kocsisovszky Borcsá irányában. (A színésznők iránt való érdeklődés is apai hagyomány volt nála, de neki már jóval több szerencséje volt Thália papnői körül, mint apjának Prielle Kornéliával, vagy keresztapjának, Arany Jánosnak Klárikával!) A kezdetben csöndes jó fin kezdett megint csak kimaradni és a tiszaparti kurta kocsmák kezdettek hangosak lenni a busuló diák nótáitól. Nem használt se szép szó, se fenyegetés, hiába jött el hozzá Petőfi István és hiába mondotta neki, hogy a Petőfi név nemessége is kötelez: Zoltánka — ezek nagyapám szavai — egy napon szinlapot látott, az iskolakönyveket sutba vágta és »Káló bácsi, én is színész leszek, mint az apám!« kiáltással háromhónapi önsanyargatás után örökre búcsút intett a szegedi kegyes , iskolának. Az pedig csak rosszakaratú legenda, amit könyvekben és cikkekben olvastam számtalanszor, hogy a hagy Petőfi fiát kicsapták a szegedi piaristák gimnáziumából. És Déri Gyula, egyébként Petőfi Zoltánnak gondos és lelkes életrajzírója, Könyvében egészen' méltatlanul vádolja és leckézteti meg az akkori szegedi :ke-. gyes atyákat, hogy kegyetlen mostohán bántak el Zoltánkával. Ebben az ügyben már élete végén fölkerestem a népnevelés buzgó tanyai apostolát, az öreg Tóth Antal piaristát, aki fiatal tanár volt már abban az esztendőbem Egy őszi este kopogtattam be hozzá, éppen valami növényt határozott az ősz botanikus, aki a tanári kar jegyzője volt az 1866—867 tanévben. Tóth Antalnak bámulatos memóriája volt, mint csak a sokat megért öregeknek. Elővett egy régi, régi noteszt (régen kakukfüves dombok alatt álmodó diákok egykori mumusát), előbb könyv nélkül emlékezett, azután a noteszből ellenőrizte, amit mondott. Nem tévedett semmiben. — Én magam nem tanítottam Zoltán osztályában, de ösmertem őt. Ernyősi volt a direktor akko?. Szerettem volna tanítani Petőfi Sándor gyermekét (igy mondotta), de én csak az alsóbb osztályokban voltam oktató. Lázár György együtt járt Zoltánnal. Nem csapták ki Petőfi Zoltánt, ő maga ment el, vitte a vágya, színész akart lenni. Azt tudom, hogy a Serház-utcában volt koszton, talán a Sziicséknél? Nem? Igaz, Szűcs a maga_ apjának az első apósa volt, az Illésnek, jó ember volt, tanítottam. Meghatottan búcsúztam ol akkor (bizony örökre) az öreg kegyes oskolabéli szerzetestől, aki egy régi diákra emlékezett, olyan gondosan és pontosan, mint a jegyzőkönyv, amelyet ötven év előtt ő szerkesztett az ódon iskola ügyeiről. A szegedi piaristák tehát egészen ártatlanok abban, hogy a vén diák egy napon elballagott, se szó, se köszönés, Dugonics városából. Nem volt abban hibás senki, a fátuma vitte. Nagyapám a halála előtt néhány elmosódott sor írást adott át nekem, Zoltánkáról volt följegyzéseit. Ezekben egy lényeges és jellemző vonás valóban Petőfinek a fiára valL A nemes és szabad királyi város akkori polgármestere többször elküldötte a hajdúját a Serbáz-utcába, hogy ebédre invitálja Zoltánt De ú ilyenkor büszkén és makacsul visszautasította a meghívást azzal, hogy Petőfi Sándor fia nem szeret nagyurakkal egy tálból enni. (Hát hiszen urnák igazi ur volt az a polgármester, de viszont embernek is ember: öreg Taschler József.) Ez a dac mégis csak valódi Pe- tőfi-gesztus, de amig Sándor királyokkal, miniszterekkel és tábornokokkal éreztette _ a_ haragját és gőgjét, amely utolsó évét az üldözött nemes vad életévé tette, addig Zoltánkának már nem maradt más hátra, mint aki minden jóra- való riporternek kijár: a szegedi polgármester! Hogy Szegeden' komoly szerelme lelt volna Zoltánkának, arról nincsen híradás (a szivét anuakelőtte Csákón hagyta, egy gyönyörű, fiatal, gazdag urilánynál, aki nyolc évig várt rá hiába), de hogy ábrándja volt itt is, arról beszédes bizonyság egyetlen fönnmaradt szegedi verse: S. M. kisasszonyhoz. (A kisasszonyt Emíliának, becéző néven Milcsiuek hívták, de hogy ki volt, már nem tudatik.) A vers dátuma 1866 karácsonya. Ez a vers egészen Petőfis, de valahogy úgy, mintha Paganini hegedűjén valami kezdő játszanék, remegő kézzel, bizonytalanul. Szó esik benne a szerény ibolyáról, a költői lantnak ábrándos pengéséről, a hold mélftbus sugaráról, barátairól, a vidám fiukról és végül: Szeretem hazámat és szomorú sorsán órákig merengek, De ha téged látlak, elfelejtve mindent, Csak téged szeretlek. Hát a nagy Petőfi ezt éppen fordítva csinálta, de hiszen nem lehetett őt mindenben utánoznia a kis Petőfinek. Zoltán különben Szegedről egyenesen Pestre szökött (a szó szoros értelmében), minden valószínűség szerint végig gyalogolva apja örök pusztai birodalmát a februári télben az édesanyjához. Mert nincs igazság abban a másik rosszindulatú legendában sem, hogy Szen- drey Julia nem jól bánt volna a fiával. Stuart Mária szavai joggal illenek erre a szép és szerencsétlen asszonyra: Jobb volt a hiténél* mármint annál a hírénél, ame- lyet némely irigy asszonyban rátái terjesztettek volt felőle. AkJ Petőfi és a világirodalom legszebb! hitvesi líráját sugalmazta, aki eL lenségtől megszállott területem apró gyermekével, elhagyatva, iiln dözésseí, zaklatással és megszólás-1 sál szembeszállva, hónapokig ken reste, kutatta az eltűnt forradal- már, a veszedelmes lázitó nyomait* aki a szabad élet csábításai ellenében vállalta a honvéd fér jhezmenő özvegyének kijáró mártiriumot és aki halálos ágyáról is meghatóan gyöngéd leveleket küldött a fián nak: az rossz asszony nem lehetett, Ö maga is költő volt különben (Andersen első magyar fordítója) és kései versein megint csak ott érez- zük az _ isteni széllemkéz tulvilági vezetésének nyomát, amely még egy Arany János néhány alkotásán is rajta van! ö maga is készséggel ismerte el ezt »Emlcnyck« cimü versében.) Szeged után még sok, sok állomási volt hátra Zoltánka életében, vidéki kóbor szinészkedések, Váradon, Debrecenben és egyebütt, de útja ettől fogva mindig mélyebbre vitte szenvedésbe, nyomorúságba, megalázásba és a betegsége iu egyre sulyosodott. Mert az sem úgy áll, amint az életrajza Írja, hogy Szegeden sze-. rezte volna a végzetes költő-bajt:' a tüdővészt. Ma már az orvostudomány kétségtelenül megállapította, hogy Petőfi Sándor tuberkulózisban szenvedett. Ezért bocsátották el annakidején a katonaságtól, ezt fejlesztette tovább benne a sok fá- zás és koplalás, az a hires egy tele Debrecenben és ennek a betegségnek lelki reakciója jelentkezett a! két forradalmi esztendő lázas és ideges íöllobbanásaiban. De máskülönben is — és ezt már Zoltánka egyik nekrológja is fölemlíti — Petőfi Sándor gyermeke végzetes ex- tázisok lángolásában íogaTiiatott, Ez időben — a márciusi nagy napokban — irta Petőfi a Nemzeti dalt, varrta Szendrey Julia a szabadság zászlaját és mig a feleségek' feleségének magzata repesni kezdett, a magyar történelem addig* legnagyszerűbb és legválságosabb hónapjait élték át szülei, nemcsak mint nagy idők tanúi, de mint esés lekvői és szenvedői. Azon a napon, amelyen Zoltánka született, olvasta föl a nemzetgyűlésen az elnök Petőfi Csatadalát, a magyar Marseil« laisét. amely olyan hátborzongatóan és velőt megrenditően fönséges sü- völtés a viharban, hogy nincs az a pacifista Romain Rolland, aki ne találná nagyszerűnek. Zoltánka gyönge testtel jött világra és olyan örökség terhével, amely huszonkét éves korában lenyomta őt a föld alá, mégis, már halálos betegen, az utolsó években, ez a szegény kis árva, megbékélten és elcsöndesül- ten, megtisztultau és filozóf lélekkel indult el a nagy útra, mely a kerepesi temetőbe vitte. Nem zúgolódott sorsa ellen, nem lázadt fölí verseket irt, apja emlékével társal- gott állandóan, rengette az emlékek debreceni bölcsőjét, szelíd, sovány, sápadt, kora dérütött magyar Sasfióka! Ha sir föliratát rám bíznák, akképp imám: Petőfi Sándor és Szendrey Julia fia volt, Arany János keresztfia, Gyulai Pál unokaöccse, a magyar szabadsággal együtt jött világra, a születését édesapja verse köszöntötte: túlságosan szerették az istenek! A Petőű-centennárium világraszóló és égigérő görogtüaeinek, kandelábereinek és csillárainak kialvó fénye mellett hadd gyújtom: meg én is ezt a szelíden és csöndesen pislogó szegedi mécsest a nagy Halhatatlan halott kis fiának! Néha van az úgy, hogy nem valami drága és cifra csillogás az, amit a szerető kegyelet keze gyújt, de ha nem is világol nagyon mesz- szire a fénye, talán annál jobban melegít a lángja! Juhász Gyula MQSJOUKINE A GYÖNYÖRVAROS
