Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 45-ös doboz
képzőművészeti viszonyaink s teendőink (erről legközelebb külön cikkben szólunk); — jogi szakoktatás reformja, nemzeti kultúrpolitikánk igazolása, művelődésünk némely hiánya és veszélye, a testi nevelés kérdése, társadalmi munkásság és nemzeti közművelés, egységes nemzeti közoktatás, Rákóczi és kora, nemzeti irodalmunk a múltban és jelenben; — emlékbeszédek s visszaemlékezések: Eötvös, Szinyei Merse Felix, Pulszky Ferenc, Petőfi, Munkácsy, Vörösmarty (és a magyar nemzeti politika), Tompa, Horváth Boldizsár, Horánszky Nándor, Jókai; - tanulmányok s értekezések: nyilvános felolvasásokról és közművelődési egyesületekről, a dzsentriről, Mignet és Thiers emlékezete Trefort Ágostontól, egy1 német diplomata a forradalom alatt, Vitzthum gróf emlékiratai, társadalom és iskola, közművelődésünk és a harmadik egyetem, az ismeretterjesztés eszközei az iskolán kívül, gróf Széchenyi István. Ez a két kötet tartalma, s nem rüptibenj fogalmazott újságcikkekből van összemarkolva. A stílus méllóságosan gondos. Itt-ott, j a közvetet- lenség rovására óvatos a kifejezések megvt lasztásában; érezzük a felelősségiéihes nagy hivatalban lévő szónokot, aki tudja, hogy minden kis igéjének mekkora súlya van. A felületességtől irtózik, annyira, hogy nkább féken tartja ötleteit, semhogy elmésnek lássék a; alaposság, az adatmegbizhatóság rovására. Tanulmányt it, beszédeit fegyelmezett logikai rend jellemzi a megsz irkesztésben, szépérzése mindig a tömörség, keretében nyilvánul, s tanítva ipatkodik olvasóit gyönyörködtetni. Bíráló megjegyzéseiben udvariasan előkelő ;\ goromba ág, szenvedélyes kifakadás nincs a könyvében\ így úgy in hűvösebb, de meggyőzőbb, nem annyira színek, mint amilyen tartalmas. Lelkesedését, érzésének lobogását is 'féken tartja, meggyőződéseinek gazdag megokolasa vallj arra, hogy mennyire lelkesedik valamiért. Költőit hajlandóságait jellemzik hasonlatai, s hasonlatainak megválasztásában nyilvánul klasszikus műveltsége. Egy példán erre, Kisfaludy Társaságbán mondott elnöki megnyitó .........az irodalom tiszta nemzeti őrzés ére fordított gondunkkal és igyekezetünkkel nem szabad alfajmagyar elem bizonyos kizárólagAsságának látszatát keltenünk föl. Nem szabad nem fpagyar fajbeli honfitársainktól azt kiVannünl?;—hogy nemzeti kultur- életünkbe való beolvadásuk föltétele minden külön faji sajátosságuk levetése legyen; irodalmunkat is‘gazdagabban és változatosabban színezheti ezeknek a faji sajátosságoknak, mint árnyalatoknak, a tárgyban, a gondolkodásban, a stílben a közös nemzeti alapszínbe való belévegyülése, mint ahogy a márványban szétfutó erek fokozzák színpompáját anélkül, hogy tömör egységének benyomását gyöngítenék.“ — MiU.uj. t A V Dgysé— Abonyi Lajos Jókairól Április harmincadikán nagy ünnep lesz Nagyabonyban. Egy kiváló írónak, a magyar népélet kitűnő ismerőjének, egy melegszívű poétának: Abonyi Lajosnak leplezik le az emlékszobrát. Sokat írt életében, csaknem mindig olyant, ami dicsőséget szerzett neki — s ő megmaradt mégis a legszerényebb írónak, a lcgönzetlenebb embernek. Hagyott is hátra íróasztala fiókjában ki nem adott kincseket . . . Azok közül való ez a megemlékezés Jókairól, amely akkor készülhetett, amikor az egész ország ünnepelte ötvenéves jubileuma alkalmából a legnagyobb magyar regényírót. De ki nem adta, mert restelte, hogy az ő hangja beleszóljon az országos ünneplésbe. Még dicsekvésnek vehetik, hogy elmondom, mennyire szeretett ő engem, mondta azoknak, akik nógatták. .. ....Most már senkisem.veszi-dicsekvésnek-!-Mind-a-kettea, bevonultak a halhatatlanságba. De szebb emlékkel nem ünnepelhetjük mi Abonyi Lajost, mint ha elmondatjuk vele a sírontúlról, hogyan szerette ő Jókait . . . Szegény felejthetlen boldog emlékű szülőimen, jó apámon és édes jó anyámon kívül senkinek sem köszönhetek az életben annyit, mint Jókai Mórnak. Nagyon hitvány kis gyermek voltam én még akkor, amikor ölet ezelőtt ötven évvel először láttam. Szülőim nagyon korán adtak iskolába Kecskemétre, tízéves koromban már a harmadik latin osztályt jártam a kollégiumban. Akkor midőn Jókai kápáról odajött joghallgatónak. Remek egy város volt az a Kecskemét, még most is szívem oly boldog elteltségével emlékezem vissza reá, hogy nem is tudom másként elképzelni, minthogy örökké a verőfény ragyogja be, mindig ünnepe van, örökké szólnak a széphangu harangok: minden asszony, minden lány szép, csinos és megy a templomba. Minden ember mosolyog, még az öreg szenátorok, öreg professzorok is ; a hosszutógás diákok szépen énekeltek, de amellett mindennap valami hóbortos nevetséges csínyt követtek cl — s mindezek mellé, mint egy óriás, soktornyu palota, egy pompás remek kert közepén áll, amelynek fáiról kora májustól késő októberig a legszebb gyümölcsök pirulnak, mosolyganak, cseresznyét, almát, körtét, szőlőt eszik a legszegényebb szutkos árvagyerek. A jó Buriánné néni szüretjén láttam először Jókait. A házi fiú, helyesebben : unoka, minden joghallgató — azon időben jurista -iskolatársát meghívta oda. A néninek nagy és szép szoléi voltak, víg szüretek estek nála, a jurista uraknak pedig volt olyan kedvök, hogy nem bírtak azzal; nekivetemedtek még a gyermekjátékoknak is, — hiszen jóformán mégazok is voltak, — nemcsak lapdáztak, hanem ott volt egy nagy garmada burgonya — azon időben krumpli. — annak estek neki, kapkodták, dobálták, azokkal hajigálták egymást. . . mintha két csoportra osztva valóságos ős parittya-csatát vívtak volna egymással. Az ilyen mulatságot szereti a gyerek, de azért a nagyobbak között, mert hát a bőrét is félti, tisztességesen háttérben tartózkodik s csak a készletet — azon időben muníció — hordja a viaskodó hadseregnek. Hanem szomorú vége lett a nagy gyerekek ezen pajkos játékának. Egy nagyobb harcigolyóval úgy szemöldökön ütöttek egyet, hogy nyomban hatalmasabb daganat támadt ott a helyén, mint maga volt a sebző golyó. Vízért kiáltottak, a néni engem küldött oda egy tányér vízzel és törülközővel . . . En csak azt hallottam : szerencse, hogy a szemét ki nem ütötték, a női rész pedig olyanformát is suttogot, hogy kár lett volna olyan szép szemért . . . Nem azért, mintha ezen mondásokkal már arra figyelmessé lettem volna téve, de valóban szabadabban lélekzettem s örültem, midőn a borogató vizcskendő alól szabadon előtűnt a szeme s látszott, hogy a sértés csak a homlokon van . . . S a szem mosolygott, még a kék ibolya sem szebben. Sohasem láttam még férfiúnál ilyen szép kék szemeket. Az az még soha sem tűnt föl az előtt nekem, hogy vannak szép, vagy nem szép szemek. Bizonyayal a lélek beszélt hozzám a szemek mögül. Megbámultam a szép selyemszőke fürtöket is. Megszerettem. Vagy azért, hogy megvesztegetett az a szőke jogász azzal, hogy amiért a tál vizet vittem, megsimogatta az arcomat. Meg volt kötve az ösmeretség, meg volt kötve a szeretet, meg volt kötve a barátság Jókai bácsival. Attól az időtől, attól a pillanattól fogva érdekelt minden tette és minden
