Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 45-ös doboz

VII. Edvárd angol király és Loubet, a francia köztársaság elnöke Pierefitte és Lyon között az angol király vasúti kocsijában

mozdulata. Mindent megbámultam, amit mondott és amit csinált. Hát még azután, a szüreti szünidő után, amikor megtudtam, hogy mi minden szépet tud és szokott csinálni. Nem is pályázott érte, ujjonjött volt, s egyszerre vezére lett az ifjúságnak. Az ifjúságot nemes foglalkozásra, önképzésre szoktatta, amelyet már Pápán megkezdett vala. Itt az ifjúság között egy írott lapot szerkesztett Calliope név alatt, hangversenyeket rendezett a kollégiumban, amelyeken az eddigi pedáns, merev modor helyett meglepően alakított szavalásokkal lépett föl. Majd műkedvelő szinielőadásokat rendezett. Egyszóval egy egészen új világot teremtett. De amit én legfőképpen megbámultam, ami az én figyelmemet legjobban megragadta, azok ama gyönyörű rajzok, festmények voltak, amelyeket nekem a budai nagy közön, a Gyenes-házban levő lakásán mutogatott meg. Az ecsetekre, a festékes-ládákra, a hólyagzacskókra, amelyekből úgy kellett kinyomni a festéket, eltátottam a számat, a rajzkönyvecskére, amelyben Jósika regényeiből: az Abafiból, Utolsó háborúból vett alakok pompáztak, Isovára, Budaira, a szép Olivérré, a vad, meztelen véreskaru, embernyuzó Bilibogra kimeredt a szemem ... És megtelt a szívem egy irtóz- tató nagy vágygyal. Vajha én is tudnék valaha ily szép gyönyörűségeket rajzolni.

Jókai elmosolyogta magát, megsimogatta a fejemet, megdicsért és megígérte, hogy meg fog arra tanítani.

Jártam hát hozzá szorgalmasan, s ő, amint emlékeiben meg is írja, tanított orrokat és füleiket pingálni... Más órát elmulasztottam volna, de azt az időt, midőn hozzá kellett mennem, nem a nagy világért ... Az olajig ugyan nem vittem, egy szerény és rossz akvarelkép, egy szikla völgykatlannal, zúgó csermelylyel és egy remetével — volt az utolsó munka, amelyben beadtam a remeket. Más bizonyára, nem bizonyára, hanem teljes bizonyossággal mosolygott, nem mosolygott, hanem elkacagta magát ezekre a karmolgatásokra, hanem énnekem rendkívül nagy gyönyörűséget, kedvtelést okoztak gyermekkoromban ezek az ártatlan pingálások. S nagy boldogsággal emlékszem vissza azokra a napokra. Aztán van két szent emlékem is ezen időből, amelyet semmi kincsért nem adnék oda, — a saját gyermekkori arcképem, amelyet Jókai nekem emlékül festett. S a másik egy édes, örökké boldogító emlék, hogy itt a rajzórákon láttam életemben először Petőfit, aki mint vándorszínész vetődött Kecskemétre, itt a rajzórákon hancurozott, tréfázott velünk gyerekekkel, velem és az iskolatársammal, a nagyfejü Örsivel s itt, Jókai vaspántos-szegletü diákládáján játszott velünk márjást körmösre, amelyeket ki is osztott hűségesen.

Aztán jött a többi. A magam lelki ingere erős volt, leküzdhetetlen. Szavalnom kellett mint Jókai szavalt, műkedvelőst játszani mint Jókai játszott. Felcsaptam direktornak a gyerekek közt, vetemedtünk még annyira is, hogy nem elégedve meg a privát dicsőséggel, utoljára éppen nyilvánosan is fel akartunk lépni. Színlapot nyomattunk, kibéreltük a színházat is egy estére a Király-kertben. Istenem, ennek aztán nagyon drasztikus és humorisztikus vége lett: a próbáról a senior visszahajszolt bennünket a klasszisba, ott aztán a katedráján kiterített színlap szerint sorba olvasva a múzsafiakat: Tavaszi úr, Napnyugati úr, Kék úr, Zöld úr s végre Cuca poéta -— egyenkint előszólított és sorba végig náspágolt bennünket. . .

Hanem azért a senior pálcája soha sem ölte ki többé belőlem a műkedvelés szenvedélyét, vérembe ment át, szívemhez nőtt az ifjúkorom egész idejére s nagyon, de nagyon sok örömet, boldogságot okozott az nekem, mind végig azon időig, midőn lakóhelyemen a legszebb és legemelkedettebb lelkű grófnővel, akiben egy kitűnő jeles művésznő veszett el, ezer meg ezer forintot játszottunk össze a legszebb és legepochalisabb hazai célokra.

Egy év telt ezután e közben. Jókai Pestre került föl juratusnak. Nemhiába van az megírva, hogy a gyermekkor sze- retete nagyon erős : megnyughatatlan szeretetem annyira nőtt, annyira erősödött iránta, hogy nem rejtőzhetett volna el előttem, fölkutattam volna őt bárhol is a nyelvmívelő társulatunk havi ünnepélyein általam elszavalandó költemények megnyeréséért. Már humanista voltam, félig nagy diák. Az ifjak ekkor nagyobbára a Szózatot, az Apotheosist, a Hymnust, a Bujdosót, A vándort, Az ősz Hunyady-t szavalták. Én azonban már untam ezeket a rendes szokásosságokat, nekem a különösségek tetszettek. Az én fejemben még mindig csak az ő kecskeméti szavalatai zúgtak s mert nem is tudtam honnan kerítsem elő azokat, igen természetesen eszembe jutott, hogy az eredeti kútfőhöz kell fordulnom. A József-téren lakott egy átjárós házban — akkor durchhausnak hívták. — Egész nap zárkózva ült szobájában, mert nem tudom bizonynyal, de úgy gondolom a Hétköznapokat írta, vagy gyönyörű első novelláit az Életképek számára és senkit be nem bocsátott magához, még Petőfit is elküldte az udvarra nyíló ablakától. És engem nevetve, örömmel bebocsátott, megölelgetett a hosszú másféléves elválás után, körülforgatott, örömmel nézdelt, hogy megnőtt, vagyok vagy két ujjnyival nagyobb mint tavaly. Félre tette munkáját s a legnagyobb szíves készséggel leírva nekem az Ólmos botokat, a Hazáért című költeményeket. Most már ezeket a költeményeket nem ismeri senki, pedig nagy kár, mert igazán derék, találó humorral, helyes szatirikus jellemző költemények azok . . .

Az egyik egy szatmári tyukodi vagy csengeri kortesvezér monológja korteseihez, amikor azokat választásra vezeti, a másik egy igazi magyar baka lelki ömlengése, hogy miket tesz ő, miket csinál ő a hazáért. A vége meg éppen ma is korszerű: Rechtzum kerdáj, retirál a hazáért. — Aztán, hogy repültem én, hogy száguldottam én, milyen örömmel, milyen szenvedélyes

400