Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 45-ös doboz

$

BUDAPESTI HÍRLAP. (Karácsonyi m.)

1889. december 25.

,Sándor majd csaknem leszédül a székről.

..Teremtő istenem, hova jutottam én szerencsétlené"

Következnek a kacskaringós felköszöntések, a házi ur nagy hazafivá érdemeinek, nagy dicsőségének elősorolúsa.

Sándort eszi a méreg; ajkait harapja; sziszegi magában:- Még elhiszi, hogy érdemei vannak, s nem szégyenli magát.

Azután csak, megint csak jön egy köszöntő, az isten tudja hányadik, mind egyforma, mind enik ugyanaz.

De már ezt Sándor sem állj a tovább,egyszerre felpatt an ülőhelyéből, emelt pohárral a kezében.

A házi ur nagy csendet int, szemével is, a kezével is a fényes társaságnak. Az arca ragyog, s a nálánál is nagyobb urnák mosolyogva megsúgja, ki az az igen szép, érdekes fiatal ember. — Nagyon boldog. Egy igen hires, nevezetes magyar iró fog az ő egészségéért egy szép felköszöntéssel poharat üríteni.

Figyeltek. Egy tii leesést meg lehetett volna hallani.

Sándor felülmúlta magát tűzben, ékesen szólásban. Pedig mindkettővel bőven birt.

Sajnálom, hogy nem tudom azt a szép felköszöntést elmondani, a mit Sándornak láng- lelke, e pillanat habzó hevében, felindulásában sugalt, azt a gyöngy beszédet, melyet elbá- mulva, elfogódva hallgattak, az igazi hazafiság- ról, és az igazi hazaszeretetről.

Ha élne szegény Sándor, talán maga sem tudná már azt most harminchat esztendő után elmondani.

De azt tudom, mert arra, s a pillanat nagy hatására jól emlékezem.

Azzal fejezte be mindenki elámulására :

„És ilyen hazafi az, az az egyetlen, az a legnagyobb, az a legdicsöbb, a ki távol sir e nemzeten, s imádkozik azért, hogy azt megátkozni ne legyen kénytelen. Éljen Kossuth Lajos.“

S ezzel felemelte poharát, várta, hogy valaki koccintson vele.

Hah! hogy megijedtek erre az éljen kiáltásra mindnyáj an, hogy elszörnyedtek, mindenki elkapta a pohártól kezét, nem mert inni senki.

Síri némaság állt be. A háziúr összeráncolta homlokát s a másik nagy úrral összeköhögtek.

S a mint tartja Sándor azt a poharat, egyszerre csak érzi, hogy hátulról egy másik pohár csendül meg azon.

Sebesen hátra fordul, alig hisz szemeinek, a kis beamter, a mi kis árokszállási emberünk az, a ki kocint vele, a ki onnan messzirül, az asztalok legaljáról rohant föl, hogy koccintson vele.

Annyi ember között csak ennek az egynek volt igaz magyar szive, igaz magyar bátorsága.

Sándor mohón kiüríti poharát fenékig.

S a mint az kigyulladt lángoló arccal, boldogan mondja és kezét nyújtja.

„Ezért képes vagyok még önnek is megbocsátani.“

Sándor oda sem néz többé az egész világnak, az egész pecso.vics, az egész schwarcgeib tábornak, minden teketória nélkül a nyakába borul a kis beamternek és össze-vissza csókolja.

„Neked pajtás” úgy mondjad, kérlek.

Mindenki ott hagyta az asztalt, csak ok maradtak ott ketten, mint a harctér urai.

Újra meg újra sírva borultak egymás nyakába, ölelgették egymást és poharaztak egész éjjel.

így ölte meg a kis .beamter Balázs Sándort.

A nagy beamter pedig kiadta, hogy a házánál nem történt semmi.

Ä próféta levele.

Vámbéry Ármintól.

A pasám konakjának bejárata fölött nyíló ablak még sok-sok ideig felejthetlen lesz előttem. Értem ez alatt azt a pasámat, kinél 30 évvel ezelőtt a tanító, tolmács és európai titkár szerepét vittem s a kinél keleti élettanulmányaim. legkellemesebb éveit töltöttem. Pasámnak tágas és fényesen berendezett lionakja a Dsigal-Oglu negyedben volt, II. Mahmud szultán mauzóleumának közelében és közvetlenül a főút mellett, mely a közel portától a régi Sztambul legtávolabbeső részeibe vezet. Az említett ablaknál üldögélve, az az időszak érdekelt leginkább, midőn a portának különböző tisztviselői és hivatalnokai hivatalaikba mentek, vagy onnan visszatértek. Akkoriban a

török birodalom még nem volt oly szegény, mint ma ; mindenki lóháton járt, kíséretében egy sereg szolgával, s az előttem elvonuló „birodalom oszlopaidnak (a mint a hivatalnokokat nevezik) színekben gazdag ruházata, különböző arcvonásai, kitűnő izleltetőül szolgáltak későbbi tapasztalataimhoz az ázsiai világ belsejében.

Kocsiban csak a fővezir járt, akkortájt Kibrizl-i pasa, természetesen nagy lovas kísérettel. Mily nagy, volt a bámulatom, midőn egy szép napon e kocsi házunk előtt megállt. Nehány segédtiszt felsietett a lépcsőn, bejelentette a fővezir látogatását, s a legnagyobb izga- lonfiba hozta a pasát, a háremet és a szolgahadat. Alig volt idő a fogadására előkészületeket tenni, midőn a fővezir pecsétőrének és titkárának kíséretében áthaladt az előcsarnokon, a honnan a házi ur tiszteletteljesen a fogadó- terembe kisérte. Ugyan mi történhetik itt ? kérdeztem önmagámtól, midőn szobámba visz- szatérve a látogatás okairól gondolkodtam. De erre nem volt sok időm, mert csakhamar belépett egy szolga s a következőt jelentettej: „A fővezir beszélni kivan önnel, jöjjön sietve a terembe.“ A csodálkozás és zavar érzelmeivel jelentem meg a török birodalom legnagyobb főméltósága előtt, a ki szokott szívességével a következőket mondta.

— Effendi, tudom, hogy ön foglalkozik keleti nyelvekkel, tudom azt is, bogy ön barátja országunknak, miért is a kormány nevében a következőkre kérem: Két nappal ezelőtt két európai érkezett ide, egy olasz meg egy angol, hogy a prófétának nem rég felfedezett sajátkezű levelét a szultán ő felségének megvételre fölajálják. Ha a kormány hivatalosán mint vevő lépne fel, az idegenek könnyen óriási árt követelhetnének. Kívánatos volna, ha ön, ki mint a régi keleti kéziratok kedvelője ismeretes, közbenjárna és magánúton kiséri éné meg a vételt. Bizomaz ön cliskreciójában és ügyességében. az elismerés az ön szolgálatáért nem fog elmaradni.

Ekkor már lassanként eszembe jutott e csodálatos fölfedezésnek története. Az 50-es évek végén egy francia tudós meglátogatta a kopt kolostorokat Félsö-Egyptomban. E kolostorok egyikének könyvtárában történt, hogy egy kézirat bekötési táblájában ••-•'sz véletlenül egy hosszúkás formátlan pcig, .nénidarabra bukkant. Szorgos vizsgálat után knft Írásjegyeket fedezett fel rajta és a baloldalon egy gyönge pecsétlenyomatot. A kéziratot kémiai processzus által olvashatóvá tették és szakemberek megállapították, hogy az Mohammednek sajátkezű levele Maukokaszhoz a koptok királyához, melyben utóbbit a szokásos formaságok közt felszólítja az iszlám felvételére. A levél aláírása: „Isten küldöttje.“

Ez mindenesetre fontos fölfedezés volt. Az iszlámnak megbecsülhetlen értékű ereklyéje, s mint ilyet Miklós cárnak, 15 millió moham- medán szuverén urának vételre felajánlották. A cár szívesen helyezte volna magát e hatalmas csalétek birtokába, de a rendkívüli ár meghiúsította az üzletet. A közvetítők szerencsét kerestek Kairóban, Hyderabadban és Marokkóban s minthogy mindenütt kosarat kaptak, ultima ratioként a szultánhoz fordultak. így jött ez az ereklye Konstantinápolyba és igy alkalmazták csekély személyemet a szent üzletnél.

Mindjárt másnap reggel pasámmal megjelentem a Galatában lakó európaiaknál. A lehető legbarátságosabb fogadtatás után egy szomszédos szobába vezették bennünket. Itt állt egy körülbelül három láb hosszú s két láb széles, mesterségesen dolgozott szekrény. Ezt felnyitották s belőle az olasz szinészi mozdulattal egy gyöngyház szekrénykét vett ki, s miután ezt is felzárta, a toillette asztalhoz sietett, gondosan megmosta kezeit, azzal a megjegyzéssel, hogy a szent levelet csak tisztára mosott kezekkel érintheti, és csak azután vette elő a nehéz selyembe burkolt levelet. Két üveglapra téve nem; is volt kézzel érinthető, az Írás azonban még elég olvasható. Az idő barnította pergament kétségkívül a csodálat és meglepetés mély benyomását gyakorolta a nézőre. Egy Mohammed által aláirt 1300 éves irás s ezenfelül még egy téritő levél, kétségkívül érdekes valami. Képzeljék csak mit szólna egy keresztény Jézus Krisztus valamely kéziratához! Én tehát legkevésbbé sem voltam meglepetve, midőn pasám meglátva az ereklyét, mintha csak kicserélték volna, azonnal imádkozni kezdett*

Én természetesen azonnal alkudozni kezdtem a megvétel iránt. A ravasz olasz azonban tudta kivel van dolga. Annak a nézetnek adott kifejezést, hogy én mint közvetítő hasznos szolgálatot tehetek neki, de a tulaj donképeni vásárló nem lehet más csak a próféta helytartója vagyis a szultán. Az ügy körülbelül egy pár hétig húzódozott. Ezalatt megállapították - a vételárat és egyéb feltételeket, mig végre egy este azt az utasítást kaptam, hogy másnap reggel jelenjek meg a két európaival Abdul Medsid szultánnál. A nagyur a török szemében félisten és minthogy én is hosszabb ideig éltem a törökök között, az én ifjú kedélyem is mély hódolattal volt a padisah iránt. A kihallgatás a Dolma-Bagcsa palotában volt, még pedig a kis elfogadó teremben a hova csakis a nagy, ragyogóan s művészien diszitett elfogadó termen át lehet jutni. Udvari méltóságok által vezetve, végre a szultán elé kerültem, a ki a terem felső részében, kamarásai körében várt reánk. Intésére nehány lépéssel közeledtünk a trónjához. Abdul-Medsid szultán szelíd arcvonásaival és barátságos modorával igen jó benyomást tett 'a látogatóra, s midőn én felbátorodva leereszkedő modorán, válogatott török nyelven elmondtam az ereklye történetét, a nagy ur igy szólt:

—" Úgy értesültem, te európai vagy, hogy van az, hogy te úgy beszélsz törökül, akár egy oszmánli ?

— Európai vagyok ugyan — válaszoltam — de magyar és mi magyarok sokkal könnyebben tanuljuk a török nyelvet.

— Igen, hisz a madsarlik testvéreink, válaszok! Abdul Medsid szultán, örülök, hogy megismerhettelek.

Még nehány kérdést kellett lefordítanom, s ezzel a kihallgatás, véget ért.

Ha jól emlékszem, a vételár 400,000 frankban állapíttatott meg. Azt az összeget azonnal kifizették a két európainak, a kiket azonkívül rendjelekkel és címekkel is kitüntettek, mire nemsokára elhagyták a Bosporust, de előbb még gazdagon megvendégeltek engem és megígérték, hogy jövőben értesíteni fognak archeológiái kutatásaik további eredményéről. A gazdag hon óraműn valószínűleg fokozta tiidoináiiyszomjukat.'

Egy pár hónap múlva levelet kaptam Felsö-Egyiptomból, a mely jelenté, hogy a prófétának egy még sokkal. érdekesebb sajátkezű levelét fedezték fel és az én két európaim megígérte;, hogy nemsokára Konstantinápolyba érkezik. Én azonnal jelentést tettem a nagy- vezirnek, a ki a liir hallatára fejét rázta, s nekem előre is szigorú hallgatást ajánlott. Én hallgattam.

A két európai csakugyan nemsokára megérkezett, bemutatták magukat a külügyminiszternek és legrózsásabb reményben azt hitték, hogy nemsokára kíséretemben megjelennek a szultán előtt. Ezúttal azonban tévedtek. A próféta második kézírása alig fedezte útiköltségüket. A nyugati kalandorokat a keleten azonban szívósság és mei’észség jellemzi. A két európai harmadszor is eljött Konstantinápolyba. Ezúttal egy véres vászondarabot hoztak magukkal, azt állitván, hogy ez egy darabja annak az ingnek, melyet a próféta az ohodi ütközetben viselt, a hol tudvalevőleg megsebesült. Kétségkívül borza- dályos ereklye, a melyet azonban mint egy otromba csalást még a jóindulatú törökök is megsokaltak. A nagyvezir nem rázta többé a fejét, hanem megüzente a kalandoroknak, hogy azonnal elcsukatja őket, ha sebtiben el nem hagyják a török fővárost. A csalódott kalandorok el is hordták magukat.

A valóság e történetben mégis az, hogy az első ízben hozott levél tényleg autentikusnak és valódinak, a későbbiek azonban otromba hamisításoknak bizonyultak. A régiségek hamisítása különben Ázsiában és főleg Perzsiában, igen élénk iparág. A siráziak és az iszfaliániak 800—1000 éves páncélokat, kardokat, sisakokat, pajzsokat készítenek csodálatraméltó ügyességgel. Amuletteket készítenek s 800 éves . írásokat tesznek bele. Árusítják a szentek csontjait és a próféta szakálla szőrét, mert a kelet gyermekei a mi tudós archeológusainknál jobban ismerik e mondást: „Mundus vult decipi, ergo decipiaturA