Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 45-ös doboz
1889. december 25. BUDAPESTI HÍRLAP. (Karácsonyi m.'J 7 Ez a Csiba te és ez a Hunni te már oly orditás volt, mint csak egy eszeveszett bősz részeg emberé a csárdában, melytől oda kívül valamennyi kutya a világnak szalad- . . . „De ezt már meg kell kötni“, . . . szólt a. csendes Anti. „De ezt már megölöm, sziszegé a mérges Gyula.“ Sándor csak mosolygott. Hagyjatok csak mindjárt szebb less ez a tréfa... Várjatok csak... Sándorra néztek, s aztán látták, a mint az ajtóra szegezte szemeit, hogy már kész a tréfával, tudták tapasztalásból . . . Ajkait savanyú gunyorossággal felhúzta orrához s várta a kedvező szempillantást. Az rögtön bekövetkezett. Az ajtó benyilt s azon nem a fejét dugta be, hanem egész teste valóságában a kis beam- ter lépett be, nagy röhögő kedvvel, s diadalának hozsannáját akarta njra elorditani, de ajkán egyszerre elállt a szó. Sándor abban a pillanatban felnyomta tekintélyes orrára a cvikkerfc, s utánozhatatlan impertinenciával azzal fogadta . . . ,,bíem Árokszállására való . az ur?“ A tömegben, mely öt a nyitott ajtón nem éppen magáért, mint inkább Sándorért követte, egy irtózatos hahota tört ki. Nemcsak magában ebben a kérdésben, hanem abban volt a legnagyobb nevetségesség, a mint e kérdés a kis beamtert meglepte s azon apprenhezióban a mint ezt vette. Hükkenve megállt, pozitnrába vágta magát. „Miért?“ „Csak azért, mert én úgy gondolom, hogy Árokszállására való ...“ A kis ember mérgesen rivals vissza. „Engedjen meg, én nem vagyok oda való.“ Felelt vissza Sándor. „Én pedig,fogadok rá, ezeret egyre, milliót, hogy ön Árokszállásra való .. „De én csak tudom,“ felelt az még mérgesebben. „Én meg jobban tudom,“ felelt Sándor, humoros kötekedésseh 8 a többiek a kis ember háta megett suttogták, zajongták ott a fülébe: Hát csakugyan Árokszállására való? Csakugyan Árokszállására való ? Tetszett nekik, hogy haragszik érte, tehát felkapták a tréfát.... A semmiből egy borzasztó, egy fontos kérdés támadt... Visszafordult. „Biztosítom önöket, hogy nem vagyok Árokszállás ára való.“ Erre a szerény mentegetőzésre még iszonyúbb hahota, röhögés keletkezett. A kis ember egészen méregbe jött, egy nagyot dobbantott lábával.-Veszett, aki áldója is van,ha mondom, nem vagyok .arokszállására való.“ „De már kell valaminek a dologban lenni.“ „De nincs, ha mondom.“ És rázta mind a két öklét összeszoritva a levegőben s oda lépett peckesen a Sándor ágya elé s mellére ütött. „Vonja vissza ön a szavát, uram!“ „Nem vonom vissza.“ „Ezt meg kell magyaráznia.“ Sándor egykedvűen vállat vont. „Hát mit kell ezen megmagyarázni, hogy ön Árokszállására való, el nem tagadhatja. „Hasztalan, önnek meg kell azt magyaráznia!“ S hátrafordult a nevető közönséghez... — Esküszöm, életem, üdvösségére esküszöm, hogy nem vagyok Árokszállására való. S a kacagás, röhögés erre aztán még jobban nekiindult . . . S érdekkel lesték a kifejlődést. „Pe ez nagy sértés uram!“ „Én nem látok abban semmi sértést, ha valakitől azt kérdezik, hogy nem Árokszálláson született-e ? S valahányszor az Árokszállás szó felein] ittetett, a hahota ismét annál ujultabb erővel tört ki. A Ids beamier színéből már egészen kikelt, fojtó dühvei sziszegve kérdezi. „Volt ön valaha Árokszálláson?“ Sándor egész nyugodtan felelt. „Nem voltam, uram, soha . . .“ S a kis ember csipőj éretette mind a két Öklét... ..Tudja-e az ur, hogy Árokszálláson nem laknak civilizált emberek?“ Sándor erre nevetve felelt. .. „Ezt ön mondja, nem én; de azt meg én mondom, hogy az már aztán az ön feladata, hivatása őket. mint földiéit civilizálni. „Azt meg én mondom,“ felelt a kis ember — nagy tűzzel verve a mellét, hogy ön nekem e vérig való sértésért elégtételt fog adni. — Nem mozdulok innen, mig elégtételt nem ad... Sándor aztán most kacagta el magát... A hosszú ember egész hosszú pongyolában kiemelkedett az ágyból... „Elégtételt?“ Hat adok szívesen elégtételt . . . S kezébe vett a sarokból egy éktelen liosz- szu nádszálat, mely porosán még most is ott támaszkodott a sarokban, s valaha a házi fiuk nevelője használta a táblás magyarázatokhoz. Kíváncsian nézték, mit akar . . . Ezzel a hosszú nádszállal, csak onnan az ágy széléről végig mutatott Magyarországnak s tálon függő térképén. „Jól van; én tehát azt az elégtételt adom önnek. Itt van Magyarország térképe. Válasz- szón ön más születóshelyet magának s én bele nyugszom abba, a melyiket, ön a három meg- mevezett közül választja; de csupán a három megnevezett közül... Akár Kókát, akár Vámos- Piroset, akár Kutya-Bagost. .. De mindezt kaczagva, igen nagy tréfával. A kis ember elhalványodott a küszöbön zúgó kaczaj közepette, egészen kimerült már fojtott dühében, homloka izzadt s magához látszott térni, hogy magát mily nevetségessé tette . . . Csak egyet mondott, véghetetlen gyűlölettel és megvetéssel: „Ön egy irtózatos ember! . . .“ Ezzel megfordult sarkain s Idsietett a szobából, hogy ne is hallja azt az éktelen zsibajt s csúfos kaezagást, mely utána harsog . . . Odakivül azután még a szegény jó házi úr, a világon a legszívesebb házigazda, ki mindezekből semmit sem tudott, adta meg neki akaratlanul is az utolsó kenetet szavaival. . . „Ne induljon el ebben a ködben, édes fiatal barátom, biz Isten elviszi az a részeg fuvaros Berény helyett Árokszallásra. De a szegény fiatal ember ezt is határozott gonoszságnak vette. Ez az eset egészen átka lett annak a szegény, jó fiatal embernek. Ettől a pillantástól Fogva boldog, boldogtalan, uton-utfélen, csak azt kérdezte tőle: Hát csakugyan igaz-e, hogy Árokszállásc született. — Ebben az ártatlan dologban nem volt semmi megbántó, de azért nem volt neki annál keservesebb, rosszabb napja, mint a melyikben ezt a kérdést intézték hozzá. És minden héten több volt ilyen nap, mint nem. De semmit sem is gyűlölt olyan kérlelhetetlen haraggal, olthatatlan elkeseredett bosz- szuval a világon, mint Balázs Sándort. Elhalványodott, elöntötte az epe, beteg lett, ha csak a nevét is hallotta. Ha egy ujságíapban véletlenül a nevét megpillantotta, vágta földhöz azt az újságot, ha tanú nem volt rá, még össze is tépte, lábaival tiporta. Hogy lehet ilyen embernek a nevét kinyomatni. Magát Sándort pedig éppen látni sem kívánta többé. Ha meghallotta, hogy azon városban, vagy községben jár, a hol. ö időzik, — gondosan kerülte még azon utcákat is, a hol csak feltevés szerint, könnyen találkozhatott volna vele. S ha csak olyan nagy sárga felső öltönyt látott is messziről, mint a Sándoré, — Megrázkódott, a hideg lelte ki mérgében és tova menekült. Hát még ha épen magát észlelte benne. — Ez volt aztán az oka annak, hogy még csak a lehetősége is ki volt zárva, hogy összejöjjenek. Minden alkalommal alaposan végére járt annak, ha vájjon nem lehetséges-e Sándorral találkozása, — csak azután lépett a házba. Rettegte ezt a pillantást. Saját magáért is rettegve szent meggyőződésévé vált, hogy azt az embert akkor meg fogja ölni. Egyszer azonban mégis megtörtént, hogy találkozott vele, —- messze vidéken, ott, a hol nem is gondolhatta, egy öreg hires pecsovics, sőt talán még ennél is rosszabb, egy valósággal megrögzött sclrwarcgelbség hírében álló nagy- méltóságú ur házánál, a ki akkoriban nagyon nagy hivatalt viselt. A kis beamternek, még csak eszében sem fordulhatott meg, hogy olyan vad rebelissel mint Sándor éppen itt lehessen találkozása. De hát hogy j ütöttünk mi Sándorral oda. Sándor nem ment el tőlem szeptember 8-ika után mindjárt, azonnal a mint erősködte. Nagy örömemre még abban az 1853-ik évben, sőt még az utánna következőben is — hála istennnek, még sok, sok újabb és újabb határidőt tűzött ki. A szelei búcsú után egy pár hónap múlva, az a szép kis lány, a Mért én akkor lelkesültem, s ki már réges-régen, több mint harminc éve, az angyalok testvére oda fenn — egy már előre is nagyhírű fényes házi vigalomba lett hivatalos a családjával.— Anyjával el is mentek oda. Schwarcgelbsóg ide, Schwarcgelbség oda. A szív viszi a szegény gyarló fiatal embert. Az a nagyméltóságu ur, egyik nagybátyámnak ifjúkori barátja, sőt távolról sógora volt. Meghivattam magamat.“ Aztán az én Sándorommal repültünk a pompás jó négy lovon a kedves leány után. Az elinduláskor csodálkoztam, hogy Sándor ráadta ez útra a fejét, de a történtek után nem csodálkoztam többé. Nagyon szívesen fogadtak bennünket. Egy igen jó képű, nyájas kövér ur, egy igazi valóságos derek urambátyám nyújtotta felénk a kezét, kiről még Sándor is azt mondta az első látásra: Be kár, hogy pecsovics szegény. Oda benn még szívesebben látták az asszonyságok és a leánysereg. Nem csak hogy a táncosok száma szaporodott velünk, hanem az egynéhány független fiatal embereké is. Legalább nem lesz egészen beamter mulatság. Asz asszonyok, lányok Magyarországon sóba sem voltak pecsovicsok. A házi ur vezet bennünket szobáról szobára bemutatui — no hát ilyen iró féle emberekkel, hogy szerény házát azok se kerülik el — egy kicsit dicsekedni is. Van idő, midőn gazdag embernek ilyen szegény dolog is nagyon jól esik. Egyszerre a mint a második szobába belépünk, az asztal mellől gyorsan felugrik egy fiatal ember, akár csak egy villanyai ütött báb;szinéböl ki van kelve, látásunkra megrendül egész testében, kapja felső öltönyét s eszeveszetten el akar rohanni. „Hova akar menni, amice?“ „Haza.“ „Táncosokra itt nagy szükség van. Megkövetelem, hogy maradjon.“ Csak akkor tekintünk reá, s megüsmerjük a holt sáppadt arcban a mi kis beam terünket, a mi szegény árokszállási emberünket, Megtettük neki azt a szívességet, kegyelmet, hogy kimentünk vissza a táncterembe a hölgyek közé. A tánc azonban itt kimért taktusra ment, legtöbbnyire keringő, egy darab se tartott soká, újra semmi sem ment, s csakhamar egy még sokkal nagyobb terembe szólítottak bennünket. A hol ezüsttől, lámpák fényétöt, virágcsokroktól, sütemény állványoktól, csillogó boros üvegektől ragyogó pompás terített asztal állott.— Éz Sándort kibékíteni kezdte. Voltaképpen csak ekkor tudtuk meg, hogy mi is az összejövetel célja, — nem is a tánc- mulatság éppen, hanem ezen fényes bankett, melyre messze vidékeknek beamterei is éppen azért voltak hivatalosak, mert az a nagyméltóságu ur tiszteletére van a saját házánál é3 azon alkalomból rendezve, hogy — valamely rendkereszttel éppen most dekorálták. Még az a nálánál is nagyobb ur is jelen van, a ki a keresztet a mellére tűzte, feldekorálta. No most meg már szegény Sándor futott volna el innen szívesen. Mindenesetre szeretett volna elsülyedni. Nagyon szégyelte magát ilyen urak társaságában. Mindezekhez pedig azoknak a hozzánk közelülőknek suttogásából, arcaikból szedtük föl, a kik azon fontos kérdésen tanakodtak, ki fogja az üdvözlő pohárköszöntések elsejét elmondani. Mert tizenhatan készültek mind ugyanarra az egy célra, s mind a tizenhat el akarta mondani. — Annyi kazafiui érdemet nem lehet bele szorítani egy beszédbe. — Mennyi szolgalelkü magyar ember —- sóhajtott Sándor. A háziúr pedig — a mint észreveszi^ hogy feláll — a kezével int az első felszólalni kívánó félé. Vissza leülteti. — Ö maga Mván szólani. — És pedig ő azért emel poharat, a Iá öt feldekorálta. A nálánál nagyobb tir feló fordul, meghajlik a mint csak hasa engedi s elmond nagy prosopopéával egy pár rövid szóból álló felköszöntést. Ezt harsány éljen rivalgások követik, mindenki ngy igyekszik, hogy az ö hangja lial- lassék la legjobban, de még is különbözik a már lelkes felköszöntésektől, a pohár nem cseng össze, mindenki higgadtan issza ki a bor kedviért.
