Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 45-ös doboz

6

BUDAPESTI HÍRLAP. (Karácsonyi ni.)

1889. december 25.

eltávozását. Valóban kezdtek komolyan gondolkozni, miként tarthatnák meg örökre. Ki is eszelték. A főjegyzői szék éppen üresedésben volt. Bármiként is, de meg-teszik főjegyzőnek. Én ezen nagyot nevettem; „de senki sem nevetett akkorát, mint Sándor. 0. Városi főjegyző, ki a maga dolgát sem tudja rendben tartani. Kegy fal között ülni, komolyan körmülni egész nap. 0, a ki ha fél óráig valami mulatságos dolgot ir is, már fut az asztaltól s a víg társaságokat keresi. O, a ki semmit sem utál jobban, mint a helyhez kötöttséget és a Back- Beamtereket, arra legyen kárhoztatva egész életére, hogy ezek parancsainak legyen hűséges, pontos végrehajtója.

Az egészből azután nem lett egyéb semmi, mint hogy a következő este elprodukálta, hogy miképpen hajtaná ő végre a konskripeziót Herr von Gúnnerrel, a Steuer-orgánnal, kit ő meg- átalkcdottan Herr Orgáimak nevezett.

Az igaz, azt mondta, hogy akkor Biegel- baum, Szmojk és Kanapé urak ki lennének űzetve. De ezt nem akarja, éppen úgy van velők, mint Pomicux mondta a szappanosnak, a ki nem fizetett gyertya árára: Hova lenne akkor az ö tréfája, ha kifizetné.

S hűségesen el is költötte azt a kevés pénzt, a mit jó anyja — az öreg ur előtt eltitkolva, küldött neki. Régi, pesti szobadijait fizette ki vele, hogy felmenetele esetére legalább lakhelyet biztosítson magának,mert Beöthy Lacit hasztalan keresné, az maga sem tudja már, hol lakik.

Tehát újabb küldeményre várt, s erre határidőül szeptember 8-ikát esdekelte az édes jó anyától. De azután megy, vissza a régen és fájó szívvel nélkülözött fővárosba, csupán a szelei búcsút várja még meg, mely szinte szeptember 8-án esik. Ezt a nagy, dicső napot még a világért sem mulasztaná el.

Sándor Szelén is nagyon szeretett népszerű, közkedveltségii ember volt; a jó öreg urak, a jó öreg asszonyságok, kisasszonyok, a íegkedvesebb, legszebb, legszeretetremóltóbb, igaz magyar leányok sokszor elmulattak már tréfáin, éítek-haltak bohóságaiért; még élénk emlékezetükben volt a két rektornak, az abo- nyival és szeleivel, űzött pajzán tréfája, mikor őket egymásnak, egyiket úgy, mint másikat, mint süket embert mutatta be s a társaság- óriás kacagására kiabáltatta egész éjj el; vagy pedig mikor egy Bach-beamterrel, ki evés és xvás képességével hetvenkedett, megetetett fogadásból egy tál túrós csuszát. Lévén a fogadás, hogy a Beamter megeszi, a mikor Sándor kívánja; Sándor pedig azt egy jól elköltött bő vacsora után kívánta. Vagy egy berúgott nyári ispánnal, ki azzal kérkedett, hogy nem olyan részeg még, hogy egy pint bort meg nem birna inni. A feltétel az volt, a Sándor által ott a helyszínén választandó bármelyik edényből. És Sándor aztán edényül választotta a vedret, melybe a palack bor be volt hütve. Bele töltötte a veder vizbe a pint bort. — Ez az egy ember volt tudtomra, a ki kifogott rajta. Egy óra alatt felpoharazta a veder boros vizet, s azt mondta rá: hát a díjul kitűzött tíz forintért nem inná-e meg az Atlanti óceánt, ha egy pohár bort töltenének bele.

Leleményes volt mindenek fölött és a tréfákat sehol és senki sem tudta úgy a kezére adni, azokban segíteni, mint a szelei vig fiatalok, kik szinte hamar megszerették, vele őszinte, szoros barátságot kötöttek, moly a sírig tartott.

Nemcsak Sándor, de mindenki nagy örömmel tekintett a szelei búcsú napja, o hetedhét világra szóló, pompás mulatság felé.

A szelei búcsú az elnyomatás szomorú napjaiban, legkivált az 1852-ik és ezen 1853-ik évben, valamint az utána következőkben, nem csupán helyi ünnepély, de messze vidékre, távol vármegyékre kiható nevezetes esemény volt.

Szeptember 8-án Sándorral nagy vigan érkeztünk oda.

Családok, melyek már régen voltak együtt, találkoztak itt újra. — Elhozták újon felnőtt fiaikat, leányaikat. Megmutatták, hogy még nem veszett ki sem a magyar társadalom igazi magvas zömét képező, birtokos középosztály, sem a vidorabb jövőt ígérő összetartás. Azok a vidor, élénk mulatozások, melyek által nemcsak uj családi frigyek képződnek, de a melyek a németesitö időkben a tiszta magyar szellemet is fentartani voltak hivatva, újra elkezdődtek. Az öreg urak összeültek, elbeszélték bujáikat, bajaikat, s a régi nótákban felébresztették , dédelgették és teljes épségben fentartották boldog reményeiket. Az ifjak pedig az uj nótákban felelevenítették a régi .ló Magyarországot, délceg táncával, vidám po- hárcsengésével, nemzeti lelkesülésével. A rózsabimbók pedig, a kik a kiholtnak látszó földből azóta nőttek ki, bemosolyogták és gyönyörűvé tették azon uj életet, melyhez a cigány a „Megvirad még valahá“-t húzta.

Mindenki azt kereste és azt találta a maga lelkében.

ti a nő télén öreg urak között mindég akadt valaki, — valamely szegényebb bus magyar rokon, egy Goston, — a mint ők nevezték, e fájnak ősapjáról, a ki feloldozta a közjóért magát az obiigát zsandár leitatására, — habár még magát is le kellett vele inni.

A mulatság, poharazás, tánc eltartott két nap, sokszor három nap is. — Előbb egyik háznál, másnap a másiknál. — Újak jöttek s régiek nem mentek. A kedv nem fogyott, sem az erő a tánchoz.

Olyan fáradhatatlan, szenvedélyes táncok nem messze vidéken, de sehol e széles hazában nem voltak akkor, tie ni olyanok, a kik a szép régi lassút, toborzót, vagy a friss, igazi legényes csárdást olyan szépen, olyan Ízléssel s mégis olyan tűzzel tudták volna járni, mint a szelei fiatalok. Hirök messze vidékre elszállt, távol vidékekről eljöttek megbámulni őket s eltanulni táncmodorukat, mely valódi speciálissá vált s bevitetett később divat gyanánt a fővárosi, sőt a főrangú körökbe is.

A fiataloknak nagyon kis része volt, mint gyermek, honvéd, a nagyobb része azóta nőtt fel, de azért készebb lett volna meghalni, mint a tért másoknak, kivált idegeneknek átengedni. Katonatiszt, vagy beamter meg éppen nem igen férkőzhetett azokhoz a kedves teremtésekhez, a kiket ők táncoltattak.

Nézhette,1 ha akarta ; de arról, hogy tánchoz jusson, szó sem lehetett. — Mintha csak össze lettek volna beszélve. Bizony talán úgy is volt.

Hogy Sándort a rokonszenv behúzta ebbe a társaságba, s hogy annak méltó tagja is volt, kétséget nem szenved. Annyi bizonyos, ö biztatta legjobban őket: „Ne engedjetek.“

A második napon meg éppen egy egész raja érkezett a boamtereknek a ceglédi és herényi császári hivatalokból... Bizony mind csak nézhette a táncot és a szép leányokat, mosolyoghatott is, de többet nem adott a sors.

S ez most már azután valódi összeesküvéssé nőtte ki magát a fiatalok közt, s hogy ennek az öreg urak is örültek s a lányok is, az is bizonyos volt. Pedig a beamterek között elég sok szép fiatal ember volt s jó táncos is, de hát beamter volt az istenadta.

Pedig bizony azok között a beamterek között nagyon sok derék, jó érzésű magyar fiú is volt, kiírnék jó nagy részét, mint távolabb vidékről elmenekvő volt honvédet úgy a beso- rozástól félelem, mint a kenyérkereset szüksége vitt szolgálatba.

De hát úgy van az, úgy volt, és úgy lesz az mindig hazánkban, hogy nemzeti életünk, nemzeti sajátságmik, szokásaink lábbal tiprása a fiatalságnál rendesen a fenegyerekeskedést hozza meg. — S akkor épen az volt a fene- gyerekeskedés, a beamterséget be nem fogadni a társaságba, a mint lehet, leszorítani a társasélet köréből, szintúgy házi, mint nyilvános vigalmakban, mellőzni, fél sem venni.

E jelen alkalomnál is udvariatlanságról, gorombaságról szó sem volt, csupán mint nem is létezőket óhajtották tekintetni, mint a kik nélkül ókajtanak mulatni. Még csak neheztelni sem lehetett.

Leányaink a legfőbb tényezők voltak a cselvetésben, mindeniknek megvolt a maga táncos if ja, de még a végszükségben is bármelyik kisegítője volt, hogy a mint egyik leteszi, az egyetlen másodperczben, ráfogott lefoglalással azonnal táncra vigye, s a bátorságot vett vállalkozó idegent megelőzze. Inkább holtra táncolták magukat az ifjak is, a lányok is. A végszükségben pedig, mikor egyet mégis kiszorítottak, még a ravasz czigány, a Pipi is tudott segíteni; mikor már a szegény arany- halacska véletlenül a horogra került, gyorsan rárántotta a végit,... a nélkül, hogy a boldognak egyéb öröme lehetett volna, mint hogy a karcsú derekat karjára fűzhette. Az első kirúgásnál egyszerre megakadt a lába .. .

A többiek csak mosolyogtak, de Sándor

óriásokat tudott ezen kacagni. Ez volt a zene fináléja. S talán ezek a kacagások voltak azok, melyektől az illetők leghamarabb észrevették magukat és helyzetüket, s a kárörvendő ördögre nem is a legbarátságosabb tekintetet vetették.

A beamterek azután, — annyi eszük és higgadtságuk volt mégis, — úgy ebéd után egy pár órával lassanként, apródonként elszállingóztak boldogabb éghajlat alá. Az ifjak közül is — az igaz — többen távoztak, a messzelakók, de még mindig maradt épen annyi táncos, mint leány. — De most már ugyancsak kellett ám szorítani.

Hanem a beamterek közt volt egy kia eleven szemű, ugri füles, szép, szőke, takaros gyerek, a ki nem tudta úgy megaprehendálni a dolgot, — vagy a ki feltette magában, hogy mégis ki fogja böjtölni az egész közönséget, a ki biztosan hitte, hogy végtére is két nap és egy éjjeli tánc után ki fognak fáradni az élethalál táncosok, s akkor ö rá is fog kerülni a sor, s akkor diadalt fog ülni, ö fog kacajt ütni, ö fog legnagyobbakat kacagni a szép táncosnőkkel karjain az elbukott, kimerült tehetetlenek ólom nehéz pillái, elinálésodott száj ok s elmarj ült, csukladozó bokái fölött, midőn egy-egy sarokba, zsölyékbe, parola- gokra halomba dőlnek.

Mivelhogy egyetlen kocsin jöttek Berény* bői, más két társa is, — kopp kénytelen, nem örömest ugyan, de ott kényszerült vele maradni,

tizámitása csakugyan nem csalt, úgy éjjeli fiz óra felé, csakugyan fogyott a táncosok száma, három kidőlt a sorból, a szolid és komoly bázi fiú, ki különben is igen gyenge testalkatú volt, s csak barátságból ment bele a tréfába; — másik a

legjobb, legtiizesebb táncos az ifjak közül, a ki valósággal egészen tehetetlenné táncolta magát s a harmadikul Sándorba kinek garde- robeja kimondhatatlan részén hirtelenében helyrehozhatatlan szerencsétlenség történt. A kis beamternek aztán ez volt az első káröröm, az első kacajpillanata. — Ezek aztán úgy eltűntek, mintha csak a föld nyelte volna el őket.

De mert éppen annyi volt a táncos ifjú, mint a mennyi a lány és újabb segitség nem érkezett, három leány maradt táncos nélkül, s mind a háromnak nem fájiúhatott meg egyszerre a feje, se a lába, se ki nem fáradhatott mind egyszerre, kivált az, a ki a szelíd, csendes házi fiúnak volt a táncosnéja.

Bizony csak el kellett menni táncolni aa egészen neki vidult kis beamterrel, a ki nagyon vérszemet kapott s pihent erővel ugyancsak járta, ugyancsak kitett magáért. — ti ha már a jég meg volt törve, neki vágott a másik kettő is, s ha már igy volt, a házi leányok sem véthettek az Hiedelem ellen, s aztán nem véthetett a többi is, meg aztán — igaz, a mi igaz, — jobb volt táncolni, mint csücsücskélni. A fiatalok sem voltak bolondok, hogy abban hagyják amulatságot,'ne táncoltatnák azt, a kivel egy egész életet is szívesen végiglejtenónek.

A beamterekre csakugyan ráviradt a világ, a tánc a pihent erőkkel folyt dühösen ismét kivilágos kiviradtig. A kis beamter dörzsölte kezeit, most már ö fog kacagni a kidőlt álomszuszékok fölött.

Sándor pedig és társai, a szelíd házi fia s a hetyke tüzes hires táncos, aludtak mélyen, az igazak álmát a félreeső alsó ház egyik szo- bácskájában, mely valaha a házifiuk tantüószobája volt, most is látszott rajta, csupán jóizü, boldog hortyogásuk adott életjelt azoknak, kik arra vetődtek.

Egyszerre egy borzasztó dörej verte, riasztotta föl őket mély álmukból, mintha csak egy vastag csörömpölő láncot vágtak volna a szobaajtóhoz.

A szelíd, házi fiú szólalt meg először a az éppen hozzá illő jámborsággal: „Ki volt az a barom V“ A hetyke, tüzes táncos a fejénél levő gyertyatartóhoz kapott s méreggel kiáltott fel. „Levágom a fülét!“

Sándor pedig szép csendesen felült az ágyában, ujjával csendre önti őket és suttogjál

„Hallgassatok, egy szót se szóljatok.“ Én tudom, micsoda . . .

A lánc-csörgés foly, és ismét egy újabb nagy zuhanás az ajtóra s ezt nyomban követte egy éktelen nagy daloló orditás.

Meghalt a juhász . . .

Oda a juhász . . .

Ki mondja már a kutyának.

Csiba te! . . . Hunni te!