Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 45-ös doboz
egy szuKeuu hu.wu« .... — . ^ Gyula biz. tag kért engedélyt arra, hogy a tárgysorozat 53 ik pontja alá foglalt indítványát e helyütt indokolja s megemlékezett azokról az érdemekről, a melyeket Darányi Ignácz földmívelésügyi miniszter a hazai mező- gazdaság ügyének elővitelében szerzett s a melyeket az ilyen tartalmú poéma kinyomatását. Évek múlva pedig, a mikor szabad lett a sajtó, akkor már Petőfi büszkébb volt, mint hogy egy ilyen talált gyermeket elismerjen. Mikor ő már villámokkal hajigálózhatott, nem volt kedve szerint aczéllal, tűzkővel szórni a szikrákat. De az irodalombúvárra becses marad ez az elfelejtett magzat, a kit hajdani jóbarát hű emlékezete életben megtartott. Köszönetünk érte! Ezzel ismét szaporodik egygyel a száma a Petőfi által gyűjteményéből önként kihagyott költeményeknek. Eddig volt 48, ezzel lesz 49.“ A legtávolabbról se érezhetem magamat illetékesnek arra, hogy a költeménynek a hitelességéhez hozzászóljak. Elvégre maga a költeménynek megőrzője is azt írja, hogy: «N. L. nyug. törvénybíró, akkor eperjesi jogász, emlékezetből mondotta nekem tollba». Ez a mondat maga igazolja azt, hogy. a költemény teljesen hiteles és minden kétséget kizáró, megbízható szövegben nem áll előttünk. Az tény, hogy Nagy László úr, a ki — nagyszámú tisztelőinek oly igaz fájdalmára — éppen a jelen év nyarán hajtotta örök álomra fejét, 1845-ben az eperjesi Kollégiumnak volt a növendéke. A Kollégium irattárában őrizett jegyzetek tanúsága szerint ő a mondott évben, — melynek április 4-ikétől május 2-ikáig terjedő 29 napját töltötte Petőfi Eperjesen, — nem —- mint a följegyzés mondja — jogász volt, hanem az első bölcsészeti osztályt végezte; tevékeny részt vett a kollégiumi «Magyar Társaság» működésében s egyéb adatok szerint is részt vett a költővel együtt tett kirándulásokban. leg vett részt, valamint, hogy emlékét, érdemeit és el- húnyta felett érezett mély gyászát jegyzőkönyvében örökítse meg. Az indítványt a gyűlés egyértelemmel magáévá tevén, a szép szavakért és a kegyeletes határozatért dr. Horváth Ödön kir. tanácsos, titkár mondott Arra azonban bízvást felhívhatom az érdeklődőknek szives figyelmét, hogy vájjon Petőfi maga mit ír erről a költeményéről az ő naplójegyzeteiben, a melyek oly hűséges közvetlenséggel örökítették meg ennek a költői utazásnak annyira drága emlékeit. Az úti-jegyzeteknek idevonatkozó része a következően hangzik: «Egy kis órányira Eperjestől szomorkodik Sáros romja, Rákóczi egykori fészke. Voltam rajta. Dehogy mulasztanám el valami romot megtekinteni, hacsak szerét ejthetem. Oly jól esik ott színom a dicső lovagkor levegőjét, melyben születnem kellett volna igazság szerint. Én a tollat meglehetősen forgatom, de úgy érzem, nagyobb hivatásom lett volna a kard viselésre, mire — fájdalom — későn születtem . . . Valami nyol- czan kerekedtünk föl Sáros romjait látogatni. A hegy alatt elhagytam a társaságot s összeszedtem magam, hogy hamarább érjek föl, mert tartottam tőle, hogy könyeimet el nem fojthatom s én nem szeretem, ha más sírni lát engemet. E várra vonatkozik A rom panasza czímű versem.» Vájjon csakugyan a most nyilvánosságra hozott költemény volna-e ez a keresett vers, a melyről azt mondja Havas A., hogy: az «nem maradt reánk; a sajtóviszonyok miatt 45-ben, úgy látszik, nem jöhetett ki és később elkallódott» ? Ennek a kérdésnek az eldöntését hivatottabbakra kell bíznunk. Azt azonban el kell fogadnunk, hogy ennek a feljegyzésnek az értelme szerint a költemény czíme nem lehetett más, mint az, a mit maga a költő valamint a haláleset felett érezett őszinte részvétet és mély fájdalmat jegyzőkönyvében megörökíti. Egyszersmind elismeréssel vett tudomást arról, hogy az elhúnyt- nak családja, az ő emlékére, a városi szegények és a városi kórház javára egyenként 200—200 koronányi — közvetlen a kirándulás ideje utáni időben papírra tett — úti-naplójában megörökített, a melyre tehát ő kétségtelenül jobban emlékezhetett és emlékezett is, mint azok, a kik a költeményt esetleg hallásból vagy lemásolás folytán megtanulták s évtizedek múltán emlékezetből tollba mondották, t. i. ez: A rom panasza. Ez a czím azonban — valljuk be — semmiképen sem illik a most nyilvánosságra jutott költemény fölé. Nincs összhangzásban a költemény tartalmával. Arról nem is szólok, hogy a most közlött költemény hangulata és a naplójegyzetek idevonatkozó részének hangulat-festése sem mondható teljesen azonosnak. E felfedezés lapunkban való közzétételének az alkalmát különben felhasználhatom arra is, hogy egy régebbi tartozásomnak megfeleljek. Mikor Petőfi Eperjesen czímű kis művemet megírtam, többen kérdezték tőlem azt, hogy miért nem fogadtam el én is abban A rom panasza czímű költemény gyanánt azt a verset, a melyet városunk történeti adatainak egyik legbuzgóbb és leglelkesebb gyűjtője, általam is látott kéziratban, ilyen gyanánt őriz s a melyet egy az Erdei laknál mondott s a Magyar Kisdednevelés és Népoktatás 1897. évi 8 ik füzetében közzé is tett emlékbeszéd — melyre különben művemben, mint használt forrásra hivatkozom — szintén ilyen gyanánt idéz? Megvallom, mi sem szolgált volna nekem nagyobb örömömre, mint az, ha ezt a verset a kutatott költemény gyanánt elfogadhattam s művemben ilyen gyanánt felvehettem volna.
