Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 44-es doboz

5

FŐVÁROSI LAPOK

JVCimkácsy és Petőfi.

(Apróság egy nagy müvészró'lj

— FIjah, kedves grófné, ha ón mindig csak egyenlők közt akarnék forgolódni, őseim sírboltjában kellene töltenem minden időmet.

II. József, a szellemes német császár és mellékesen magyar király felelte ezt egy cseh contesse-nek, a ki az udvari etiquette korlátái közt, hanem azért meglehetős csípősen csodálkozott, hogy ő fölsége oly gyakran és oly mélyen leereszkedik trónjáról alsóbb, sőt ezeken alul legalsó körökbe is.

Kortársaimmal leszek én igy maholnap időbeli vonatkozásokban ... A kiknek nagyobb része szintén ott künn van immár a temetőben.

Természet rendjén mentek előttem oda, a kik idősbek voltak nálam . . . Megelőzve a természet rend jét sokan, a kiket velem egyszerre, — s akárhányan olyanok is, a kiket jóval később tartottak keresztvízre.

És sokatigórő tehetség volt nem egy, a ki most jeltelen hantok alatt porladozik . . . Márványlapról ragyog le többó-kevésbbé ismert neve vagy féltucatnak. Szoborig országos költségen és nemzeti adakozásból egynek vitte föl csak emlékezetét a jó Isten és saját lángelméje :

Munlcácsynak, a magyar Michel Angelonak.

Mikor életutaink találkoztak s darabig aztán jő szorosan vezettek egymás mellett, Munkácsy még csak egy entre-nous volt.

A hivatalos aktákon és a polgári életben még Lieb Mihálynak hívták. S hogy ezt a telivér teuton nevet a legkényesebb debreceni vagy szegedi fülnek is kedvessé és drágává fogja átvarázsolni művészi és erkölcsi értéke az előbbinek: őt magát kivéve nem hogy komolyan hitte volna, de még csak nem is álmodta senki.

Tisztán emlékszem, mekkorát nevetett az utolsó félszázad egyik, Írónak, muzsikusnak egyformán idealisztikus alakja, a már akkor is dereshaju, de azért ma sem vén, ma is fiatalos lelkületű Ábrányi Kornél, mikor Munkácsy Miskát első apró sikerek révén a „Magyar Újság“ napihirei közt egy szuszra megtettem a „magyar festészet Petőfijének“, s hogy azzá lészen valósággal, alkotásainak, fádalom ! nem a tartalmával és hatásában, de legalább világhírében és csodaszerűségóvel, bizony-bizony mondom, ha nagyon szorongatnak, megesküdni rá akkortájt én magam sem mertem volna.

Mesebeszéd 50°/o*a annak, a mit Munkácsy tüneményes pályafutásának éppen ama szakaszáról, midőn én itthon több mással, ott künn egyesegyedül nemcsak közel állottam hozzá, de sokat is érintkeztem vele, vaskos és vézna kötetekben, diszköntösben és pongyolában forgalomba hoztak.

És üres hetvenkedés minden dicsekvő szó, hogy ez, meg az a Mecaenas vagy penna már első sugarairól fölismerte a napot, s a hajnali derengés gyönge pirosságából megsejtette, megjósolta azt a szemkápráztató delet és jövőt is, mikor ez a kelő nap és uj név minden elődénél magasabban, a földi nagyságnak és dicsőségnek azon zenithjón fog tündökölni, a hová századok folytában még a lángósz is csak kivételesen, csak jó szerencse különös pártfogása mellett szokott és tud fölhatolni.

Mit és mennyit nélkülözött, szenvedett Munkácsy asztalosinasul ? nem bírom eldönteni. Naplószerű visszaemlékezései inkább, mint följegyzósei — sokkal később, Párisban készülhettek, ott kerekedtek ki egy majdnem tervszerű, szabatos autobiografiává. Gyermekkoráról Pesten ritkán mesélgetett. S az asztalosműhely változatos élményei közül többnyire csak a tréfás és mulatságos, nem a megható és tragikus részleteket szerette kiszínezni.

A magyar fővárosban a 60-as évek vége felé anyagi gondok már nem igen nehezedtek bozontos fejére. Én magam soha sem láttam könyöke hegyét a a kabátja alól, lábujjhegyét a cipőjéből kikandikálni. Azzal a kis pénzzel, a mi megfordult a kezén, csak oly takarékosan bánt itt, mint később Düsseldorfban a többel, s alkalmi ötlet és művészi tanulmányainak egyik tréfás mozzanata, nem szalmaszál a fuldoklónál, hogy házigazdájának egy Ízben házbér, szabójának egy öltözet ruha fejében arcképpel fizet készpénz helyett.

Ha művészete keveset hajtott is még a konyhára, Ligeti szeretetteljes atyai támogatása innen is, onnan is előteremtette mindig a múlhatatlanul szükséges födözetet. Az első rendes jövedelemhez, magyarán havi gázsihoz pedig pár hónapra a reményteljes fiatal festő az ón közvetítésemmel jutott.

Főmunkatárs címével, rangjával, de korlátlan rendelkezési joggal egy nagy képes heti lapot, a „Magyar- ország és a nagy világ“-ot nekem kellett kisegítenem abból a hínárból, a hová más firmával, „Ország tükre“ címén bukott.

Nagy sző volt ez már azért is, mivel két virágzó vállalat, a „Vasárnapi Újság“ s a „Hazánk és a külföld“ az egykorú irók javával a számilag még nagyon piciny olvasóközönséget is már jóformán elkapkodták, lefoglalták a maguk részére.

S ha egy apropos-vá javult malapropos közbe nem jön s Munkácsy, mint afóle deus ex machina meg nem ment, az egyenetlen mérkőzésben alkalmasint mi vallunk csúf kudarcot.

Nem politikai hírlapok üzleti versenyzésében a 60-as évek kezdetétől vagy másfél tizedig nálunk nem a toll és a szöveg döntött. Túllicitálni egymást a vetélytársak műlapokkal és mellékletekkel, majd szabásmintákkal és megbízások ingyenes teljesítésével, végül métermázsánk ónt kínált és ígért regényráadások- kal iparkodtak.

Az én időmben a műlapok járták. A fődolog itt a théma, nem a kivitel volt. Meg sem lepett, hogy kiadóm Deutsch Mór, egy vékony dongáju, de zseniális fiatal ember az első újévi előfizetéshez valami szokatlant és csattanósat óhajtott lópveszszőül. S minthogy a Petőfi-kultusz éppen ez idótt vett erősebb lendületet, vonzó thémának tetszett egy idevágó sujet: Petőfi búcsúja a szülői háztól.

Alkalmi rajzaink túlnyomó többsége eddig bécsi munka volt. Az olcsóbbak alatt Kollarz, a drágábbak tövében vagy sarkában Katzler nevével. Magyar kézből, magyar plajbásztól csak rosszat, középszerűt s a legjobb esetben csak olyan későn kaphattunk alkalmi képet, hogy akkorára már idejét múlta réges-régen

Nagynehezen bírhattam rá Deutsch Mórt, hogy ezt az egy műlapot kíméljük meg attól a „Kikeriki- mellékiztől“, a mi lerítt mindig a bécsi piktorok magyar tárgyú legszebb rajzairól is: rendeljük meg Jankó Jánosnál, a kivel teljes egy esztendőn át együtt éltem Becsben, rendkívüli tehetségétől remeket jogosan remélek, várok.

Jankó nagyon soká kérette magát. Művészi és