Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 44-es doboz
6 FŐVÁROSI LAPOK egyéni jellemének holtig egyik fővonása lévén a szerénység, kézzel-lábbal szabadkozott, hogy ő, a ki folytonosan, nap-nap után torzképeket gyárt, Petőfit az ifjúság tavaszában s eszményi szépségben támaszsza föl halottaiból, igy rajzolja tradícióvá a nemzet leikébe. De kerek száz forint, a mi roppant összeg volt akkor még ilyen megbízásért, levette végre a lábáról. A hadd el hadd persze csak ezután következett. Arra a kérdésre, hogyan képzelem én magamnak ezt a jelenetet? hamarosan megfeleltem neki. Kicsike ház egy nagy folyó partján. Küszöb elé egy éltes házaspár. Előtérben Petőfi, fél fejjel visszafordulva. Jobb vállán botra tűzött batyu. Rövid karbonári köpeny. Hajnali idő. Reggeli szürkület. Napkelte sugár- kévévél, mely a távozó hajadon fejére ömlik s mintegy a ránéző fényes jövendőt simbolizálja. A népszerű kép eszmei része, jó lélekkel állíthatom, minden izében, utolsó vonásig az én invencióm. Csakhogy Jankó nem érte ám be ennyivel. Hasztalan mondogattam, hogy nekünk vásári dolog kell, s fő a színi hatás, a történelmi hűség most az egyszer ránk nézve csak bliktri. Jankó sehogy sem bírta megnyugtatni ágaskodó művészi lelkiismeretét; az idő röpült, karácsony rohamosan közeledett, kiadóm előbb csak türelmetlenkedett, később pattogott és fenyegetőzött, s mivel az előfizetési fölhívásban határozott Ígéretet tettünk s uj prenumeránsok egyenes hivatkozással „a remek műlapra“ már időnap előtt is szállinkóztak, egyszerre csak fölmondta a szerződést s készült Katzlerhez Becsbe. Ha jól emlékszem, egy fiatal belmunkatársarn, Hollós László irányozta figyelmemet e kritikus pillanatban Munkáesyra, a ki félárért, potom ötven forintért nemcsak hogy elfogadta habozás nélkül a megbízást, de 48 óra múltán már készen tette elénk azt a gyönyörű képet, mely százezernyi példányban közös és méltó dísze azóta úri laknak, szegényes kunyhónak hazaszerte. Munkácsy maga is bevallotta, hogy ez volt az első tiszteletdij, mely protekció nélkül ütötte a markát. S annyira megszerette a thémát is, hogy jóval később, de átvitte tudtommal a vászonra is. Ligeti ellenben rosszul emlékszik, hogy Munkácsy- nál csak tiz rajzot rendelt meg folytatásul a kiadóm. Volt esze üstökön ragadni a nagy szerencsét. Havi 40—50 frttal rögtön lekötöttük a kiváló erőt oly módon, hogy kisebb képekért öt, nagyobbakért tiz frtot számítva, felerészben eredeti, feliben alkalmi raj zokat fog szolgáltatni, noha nincs kezemnél a „Magyar- ország és nagy világ“ megfelelő évfolyama, úgy tudom — jó csomó pompás képet, néhányat nevével, másokat monogrammjával közöltünk is tőle egyre-másra. A sors szeszélye úgy akarta, hogy Munkácsy első külföldi sikerének, a „Morgenröthe“-vel a müncheni tárlaton, a Glaspalastban, ifjúkori pajtásai közül ismét én voltam egyetlen szemtanúja. Egy tiroli kirándulás után Berchtesgadenből kisértem őt oda. S az én szemem előtt történtek az utolsó ecset vonások Düsseldorfban a „Siralomház“-on s reprodukálni ezt itthon engem jogosított föl kizárólag. Ezekről a müncheni és düsseldorfi verőfényes napokról, s a korán kialudt lángszellem regényes életének sok más érdekes és fontos részletéről, a mik legbővebb életrajzában is az igazság és teljesség rovására hiányoznak, egyet-mást följegyezni a legközelebbi időre hagyom. Aldor Imre. cApai örökség. — Szerelmi jelenet egy készülő színdarabból. — A lány. Tarts örökké, édes álom. A fía. Rajtad áll csak, rózsaszálam. A lány. Félek, hogy felkeltenek . . . Voltunk ketten már mi igy S legszebb álmom az irigy Felkelő nap ölte meg. A fía. Nem ismertél és szerettél ? A lány. Almaim lovagja voltál, Ki a fellegek felett él .. . A fía. Mint a többi . . . A lány. Annyi volt már, Ki téged álmaiba szőtt ? A fin (apja képére mutat, a mely a szoba falán lóg.) Nem engem ... A vonásaimba’ — öt! Mit beszélsz? A lány. A fía. Hogy a szerelmed Néki szól . . . A lány. Néki ? A halottnak ? A fíu. Szép), szerelmes, szőke gyermek, En vagyok, én, a halott csak. A leány. Te — halott? Nem értelek. A fíu. Lábadnál, ha térdelek, Vagy ha nézek két szemedbe, Ringat ódzva, részegedre, Jég hidegkéz ujja érint Az apámé. Ha bevéve Már a lánysziv, csók hevébe, Ha az üdvösség felém int, Tiltó kéz taszit pokolba — : Az apámé. Bitorolva t S' fi