Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 44-es doboz
23 BUDAPEST 1910. január 1., szombat. tagja ; elnöke Tomasek Károly professzor, a magyar irodalom, hazai és világtörténelem tanára, hetenként egyszer szombaton délután rendes ülést tartanak, mely szavalattal vagy fölolvasással kezdődik, melyet egyik vagy másik tag, esetleg az elnöktanár megbírál; ezt követőleg dolgozatokat olvasnak föl, versben vagy prózában, melyeket kiosztanak birálat végett a tagok között, végül 3 tag neveztetik ki, kik a következő heti gyűlésre valamely munkát fognak készíteni, tetszés szerint választván a tárgyat, mely lehet rajz, életkép, elbeszélés, iránycikk, vagy fordítás angolból, franciából, németből vagy latin klasszikusokból. Petőfi közbevetett kérdésére, hogy vájjon szorgalmasan látogatják-e az üléseket, azt feleltem, hogy alig van eset, hogy valamely tag e’ maradjon. A költő mindezt élénk figyelemmel, villogó szemekkel hallgatta, többször he- lyeslőleg bólintva fejével. Riskó meg ogta kezemet, közel bb vezetett Petőfihez s igy mutatott be : — Ez ifjú barátom kitűnő szavaló, már mint itteni főgimnáziumi tanuló műkedvelői előadások vagy hangversenyek alkalmával többször nagy tetszéssel működött közre. Petőfinek erre nem volt felelete. Riskó azonban tovább is folytatta a témát. — Ugyan Károly barátom, mondotta bizalmasan fordulva hozzám, szavaljon nekünk valamit. Petőfi ur örömmel hallgatja a jó szavalatot. Pillanatig gondolkoztam, aztán meghajtva magamat, elszavaltam >>A csárda romjaid gyönyörű költeményét, mély érzéssel és lelkesedéssel Arcán láttam, hogy mennyire kellemesen lepte meg őt, midőn épen egyik költeményét választottam s talán még inkább az ifjú hév, melylyel azt elmondottam, de azért egyetlen elismerő vagy köszönő szót sem mondott, csak fejével biccentett alig észrevehetőig, míg Riskó melegen szorított velem kezet. Aztán Petőfihez fordulva, azt kérdezte tőle, vájjon óhajtaná-e, hogy még egyet szavaljak? Petőfi ezt válaszolta : — Ha nincs terhére ! Dehogy volt ; a legnagyobb örömmel tettem ; büszke voltam reá, hogy elfogadta. Riskó szemével Petőfire intett, azt akarván jelezni, hogy az ő költeményei közül válaszszak ismét. Megértettem. E nélkül is ezt volt szándékom tenni. Es elszavaltam neki az »Egy gondolat bánt engemeU cimü megragadqan szép jós- latos költeményét, mely a költő jövőbe látó prófétai lelkének megnyilatkozása volt. Petőfi mindig csillogóbb szemekkel hallgatta szavalatomat, egy pár helyen helyeslőig is bólintott fejével s végül ennyit mondott: — Jó színész lenpe belőle, barátom ! Én, ki valamely, bármily csekély elismerést. is vártam tőle, kellemetlenül voltam fönti szavak által meglepetve, csaknem dacosan feleltein. — Nem óhajtok színész inni ! :— Miért? kérdezte Petőfi, a színészet, a legszebb müyészetek egyike. Elhallgattam a valódi okot. A vidéki színészek nagy része az időben (a 40-es evekben) nagyon vegyes személyzetből állott, voltak közöttük dolgozni nem szerető fiatal iparosok, üzletből megugrott kereskedő tanoneok és segédek, vizsgákon megbukott korhely tanulók és csak igen kevesen olyanok, kiket a művészet ihlete vonzott oda. Hölgy közönsége pedig nagyon kétes hírben állott. Mindezekről azonban mélyen hallgattam ; egyszerűen azt mondottam a fönebbi kérdésre. —■ Mert pap akarok inni. — Az is szép pálya, mondotta Petőfi. Tompa barátom is lelkesül érette. Aztán kezet fogott velem. Megköszönte szép szavalatomat. Majd Riskóhoz fordult valamely kérdéssel , . . Én távoztam. Ez volt első találkozásom Petőfivel, az 1847-dik év julius havában. A csoda. Irta: Camille Mauelair. A felturkált halom vörbenyes földje vérzett a kubikusok csákánykapái alatt. A szomorú olasz mezőn a gyász cyprusok bronz obeli szkek gyanánt meredeztek fel a kék ég alatt és a hőség nagy volt. Az emberek félmeztelenül dolgoztak. Ha nagyon elfáradtak, földre vetették magokat, pihentek, hogy aztán újra fogják a szerszám jókat s kettőzött hévvel essenek neki némán a vöröses fa!maradékoknak. A halom tetején egykor kastély állott, egy földrengés döntötte halomra. Nagyon régen volt már. A hely megtartotta »Cas- teljó« nevét, de egy pár kimagasló kövön kívül egyéb nem volt látható belőle. A törmelékeket elhordták lassankint, hogy apró viskókat építsenek belőlök lenn a sikon fekvő faluban. Az esők aztán megtették a magukét, hogy alámossák, elporlasszák a többit, a Castelióból nem maradt egyéb, mint egy zűrzavaros legenda. A nép hatalmas tivornyákról, elásott kincsekről, sajátságos babonákról beszélt. Egy Este hercegnő szokta itt felkeresni a kedvesét s ilyenkor fényes ünnepélyek, zajos vadászatok váltották fel egymást s az egész völgy fényárban úszott a kastély kivilágított ablakaiból. A hercegnő egy alkalommal meglepte egyik vetélytársát a kastélyban s egy tőrszurással örökre eltette őt láb alól. Az áldozatot titkon a kertben temették el, félve a családjának a haragjától és megtorlásától. Beszélték azt is, hogy máglyán égették el pogány ceremóniával. Más szóbeszédek teljesen eltértek ettől és ártatlan vértanúnak tüntették fel az áldozatot, kinek a holttestét bebalzsamozták és szent voltát csadás épenmaradásával igazolfa. A plébánosok, kik egymást követték a Ids faluban, ezt az utóbbi hagyo.- mányt tartották fenn. De a megyés püspökök eretnekséget láttak ebben és megtiltották, hogy megtartsák a híveket ebben a tévhitben. A szent egyház határozata nélkül nincsen sem canonizáció, sem érvényes csoda ; minden test elrothad és eltűnik, hogy csak végítélet napján öltse fel ismét régi emberi alakját : ebben kételkedni pogányság és halálos bűn ! A nép és az alsóbb papság kebelében* azonban ennek dacára megmaradt titkon a kétely ; de évek múltak évek után anélkül, hogy valami felderítette volna a Gastello titkát és az öregek elég gyakran beszéltek róla. Némelyek csodában hittek. És bizonyos jelek megerősitették őket hitökben : járványok tizedelték meg a környéket és megkímélték a falut, földrengések döntötték össze a házakat anélkül, hogy valakit megöltek volna. Nyilván a szentnek a föld alatt épen maradt teste védte a lakosokat Mások ellenben azt erősítették, hogy a halott bűnös volt és hogy a földi maradványainak az épenmaradása csak a sátán rendelésének a hatása lehet; ha a község megmenekült bizonyos csapásoktól, ez épen azért történt, bogy a Castellot és összes lakóit az isteni megtorlás semmisítette meg és a földrengés bizonyára nem engedte meg, hogy mindezek a csontok együtt maradjanak. Miután e környék parasztsága nagyon fanatikus volt s mert a vallásossága nagyon összevegyült pogány praktikákkal és boszorkánysággal, a romba dőlt kastély gyászos kistóríája sivár lelkökben az izgató valóság egy nemét tartotta ébren. Római archeológusoknak eszökbe jutott egyszer, hogy ásatásokat rendezzenek a Castello helyén. A már-már elszunnyadt kíváncsiság erre uj életre kelt a. Castello titka ismét foglalkoztatni kezdte az elméket. Még jobban nyugtalanította az embereket, mikor látták, hogy a falu plébánosa is érdeklődik a munkálatok iránt s pápaszemes alakok jelennek meg nála. A munkások pedig túrták a földet gondtalanul, bár a nejök, főleg a vének, boszorkányságtól tartottak. Egy reggel, kilenc óra tájban, egy darab fal magától leomlott. A munkások örültek neki, hogy ezzel is kevesebb a dolguk s annál buzgóbban forgatták a csákánykapát. Az egyik azonban csakhamar elorditotta magát, a kapája valami kemény tárgyba vágódott s a vörhenyes törmelék közöl egy fehér fényes test kandikált elő. Hamarosan elhárították róla a földet s erre a munkások rémülten rebbentek széjjel. A napfényen, csodásán és sértetlenül egy nagy nő tűnt elő ragyogó tisztán, fél meztelenül szemfödőhöz hasonló tunikába, burkolva. Nagyon szép nő volt szelíd, szűzies arccal. Aludni látszott mosolyogva. Fehérsége az olasz világosságot visszasugározva, fénykoszoruval övezte és lágyan feküdt a vörös földben, mint bibor szemfödőben egyik karját a tarkója alá fektetve, a másik kezében virágot tartva. — A csoda ! a csoda ! kiáltozták, a kik látták. íme itt volt a bizonyság. A Castello meggyilkoltja ártatlan és szent volt. Sértetlenül kelt fel az enyészetből, istenien épen maradva a halálban. Nem lehetett többé kétkedni benne. A plébános a nagy lármára elősietett. A nők keresztet hánytak magukra és kérték, ismerje el a csodát. Hosszasan elnézte a szép arcot a tiszteles, kíváncsiság és öröm vegyülékével, vonakodott azonban az alakot beszentelni, miközben magában düny- nyögte. — Este Leonora hercegnő ide rejtette tehát Praxitelesnek ezt a régóta keresett remekművét ! Hazafut ott, ott hagyta a pletykázó, csodálkozó asszonynépet. E közben hegylakók, kecskepásztorok, favágók seregeitek a helyszínére, bámulták a nagy tiszta fehér testet, mely pompás meztelenségében tündökölt a napon, majd dörmögni kezdtek és hátra taszigálták a nőket. Egy öreg ember kimondta, hogy ez boszorkányság és hivatkozott a régi püspökök tilalmára. Csak a sátán tarthatta épen ennek a tisztátalan bűnös asszonynak a testét. Csak a boszorkányok érzéketlenek a fájdalom és a halál müve iránt. Tisztelet, becsület a csontoknak, de nem ennek a természetellenesen megkövült húsnak, e sátáni teremtésnek, mely felkelt a vérrel iditett földből, hogy szerencsétlenséget hozzon az egész környékre ! Mindannak, a mi az elátkozott kastélyból ered, el kell tűnnie. Es valaki rögtön elkiáltotta magát: ;— Le vele ! Asszonyok félre ! És a csákánykapák lecsaptak a márvány álmodozóra, összezúzták finom arcát, átfúrták kifogástalan kebleit, darabokra zúzták a fehér testet. A márvány szilánkok szanaszét röpködtek a napban. A plébános sietett fel a halomoldaion s lelkesülten magyarázta a római archeológusoknak a csodás leletet, a feltámasztott görög remekmű dicsőségét, mely be fogja tölteni az egész világot. És egy csomó dühösen vagdalkozó, röhögő emberrel állottak szemben, kik lábaik elé dobálták a szétzúzott szobor alaktalan törmelékeit. ft „Budapes'»11 szerkesztőségének tslefsístszáma 8—37. ft „Bcssiapeat44 feiadóhivala- iának telefon száma S—Ű&
