Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 44-es doboz
Néptanítók Lapja. tM\rv ‘ ()£ 9 46. SZÁM. SZÉPIRODALOM (Aulai Pál. (1826-1909.) írta: Lengyel Miklós dr. Meleg tavaszi estéken mintha az élet ülné diadalünnepét a szülötteivel táplálkozó földön. Szinte magunk előtt látjuk fiatalságtól ragyogó, diadalittas arcát. Kezének intésére millió csira mozdul meg, jóságos, bátorító tekintetéből melegség árad a téli hidegben megdermedt rovarokra, bíztató szavára megindul a rügy- fakadás. A teremtés láza tölti be a természetet. A csirát eresztő kis makk már hatalmas tölgynek látja magát, az életre kelt virágmagvak ezrei már képzeletben érzik azt az illatot, mely- lyel egymást fogják megrészegíteni. Minden telve van boldogsággal, reménységgel. A lét gyönyörűségétől megrészegedve, bizonyára semmi sem gondol arra, hogy a boldogság napjai rövidek, hogy néhány nap múlva beállanak a nagy, élethalál-harcok, melyeket egymással a táplálékért fognak vívni. A magyar nemzetnek is volt tavasza. A nyu- gotról jövő áramlatok csirákat sodortak a magyar földbe. Az idegen eszmék, az idegen gondolatok szerető anyára találtak. Növekedni, izmosodni kezdtek. Csodálatos változás jött létre e földön. A halál birodalma átalakult az élet kertjévé. Az idegen országból jött eszmék életre keltették a magyar lélekben alvó csirákat s velük összeforrva, elválaszthatatlanul összenőve, oly erős fejlődésnek indultak, hogy kiirtásukra nem volt elég ereje a hatalomnak. Egy új nemzedék születik Magyarországon. Mintha a regényekben, drámákban és hőskölteményekben annyit emlegetett honfoglaló ősök támadtak volna fel, megifjodva. Róluk olvastuk azt, hogy vezérük parancsszavára támadókból futókká s futókból ismét támadókká tudtak alakulni. Minden katonájuk a vezér intésére el tudta foglalni azt a helyet, melyen állania kellett. A nyugattal kellett a múlt század első felében is megütközni, de a nyűgöt adott a küzdelemhez fegyvereket is. A honfoglaló hősök életre támadt nemzedéke megragadja a kínálkozó fegyvert s a faj ontja a katonákat, kik készek és képesek a vezér parancsát teljesíteni. A vezér a modern Magyarország eszméje. Ennek a nagy korszaknak, a magyar nemzet tavaszának egyik legtovább köztünk élő, nagy teremtménye volt Gyulai Pál. Mint kortársai, ő is megtalálta azt a veszélyeztetett pontot, melyet el kellett foglalnia. 0 lett a XIX. század második felének legfélelmesebb, de legigazságosabb kritikusa. Tévedései neki is voltak, de azt ma már egybehangzóan elismerjük róla, hogy mindig meg volt győződve állításainak igazságáról. Mennél jobban ostromolták, mennél jobban támadták, annál kevésbé volt megingatható. Rang, összeköttetés, ajánlás nem változtathatta meg nézeteit de megtámadta mindazokat az eszközöket, melyeket igen so- kpn arra használtak fel, hogy segítségükkel érvényesüljenek. Első nagy csatáját is ilyen ügyben vívtál. Az ötvenes évek fiatal költőinek legnagyobb része, Petőfi népszerűségét látva, azt az utat választotta, melyen Petőfi oly dicsőséggel haladt előre. Minthogy Petőfi lángesze s képzelete nem jutott nekik osztályrészül, utánozták azokat a sajátságait, melyekre erőt éreztek. Ezen az úton nem volt megállás, menniök kellett a pusztulás felé. Petőfi hazafias kitörései szertelen frázisokká, népies fordulatai durva köznapiasságokká váltak náluk. A közönség örömmel olvasta őket: Petőfire emlékeztették. Egy évtized alatt azonban reájuk unt volna s eltűntek volna a semmiségbe. Jellemző Gyulaira, hogy nem várta meg, míg irodalmi halál éri őket. Dicsőségük tetőpontján veszi fel ellenük a küzdelmet. Igazsága érzetében kíméletlen. A fejletlen ízlésű közönség ellenfeleinek pártjára áll; már-már úgy látszik, hogy a megtámadottak, kiknek a korhangulat erőt és kitartást adott, mint Antaeusnak anyja, a föld, diadalt aratnak. Már sokan a szélmalom ellen küzdő kóbor lovag harcát látják küzdelmében. De ő nem csügged. Kicsiny alakja szinte félelmetesen megnő e küzdelemben s viaskodása közben az ótestamentumi pátriárkákhoz és prófétákhoz válik hasonlóvá, kik keserű szavakkal iparkodtak népüket az igazság ösvényére vezetni. Megfeledkezünk földi alakjáról s magunk előtt látjuk az irodalom felé vivő úton kivont karddal őrködni, hogy megakadályozza az avatatlanok közeledését. A diadalmas ő lett s a feledés három hegyét borította azokra, kik feltámadtak az irodalmi ízlés ellen, kik megmételyezték a közönséget. Ekkor nevezték először hazaárulónak Gyulait. Bűne volt, hogy megtámadta azokat, kik mellüket verve hirdették a hazafíságot s minden költeményüket úgy tekintették, mintha az abszolutizmus ellen egy egy aknát állítottak volna. A hazaáruló azonban nem hátrált meg, most már félelmetes fegyvereit megforgatva, írtó háborúját folytatta azok ellen, kik a maguk kicsiségét egy-egy nagy elv árnyékában na-
