Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 42-es doboz
A halott, kinek sírja nincs. Költő! égtél mint csillag, s leestél. Ily lángnak, lia kialszik, sincs hamva. Sem fagyasztó éjszak, sem kies dél Sirja nem lesz, ha lehull rohanva. Mindazt, a mi benne elmulékony, Fölcsókolja enyelgő játékon Égi szellő s a menny tiszta harmata ! Két eged volt, egyik látta kelted, Látta másik hunytod tüneményét; Az első sugárt azon lövelted, S itt ontád ki lelked végső fényét. Magyarország, hol bölcsőben fekvél, Sírodat hát követelte Erdély; Boldog az : bírt élve, — holtan légy ezé! Eljegyzett, s mint féltékeny menyasszony, Kéjt a sírva kereső anyától. De, mit nincs erő, mely fogva tartson : Hol van lelked, költő ! e szent láng hol ? Oh, ha sírod s benn koporsód volna, Föltépném, hogy íölkeltsem alóla, S kebleinkbe gyújtsam ezt a szent tüzet! Kikeletkor, a virágok szirmán Illatként repülj föl, költő lelke ! Majd az ifjú virágot szakítván, Illatával szerelmet lehel be. Szállj sugárként lányaink szemébe, Szítván hőség szelíded hevére, Mint tanítják édes, édes dalaid. Ihletképen szállj le a homlokra, A mely izzik szent őrület lázán ; Jöjj, mint tíiznyelv az apostolokra, Honszerelmet égve magyarázván. Jöjj galambként, s mert te nem felejted : Olajággal annyi vér s verejték Gyöngyét jöjj törülni néped arczain! Yagy, költőnek nyughatatlan lelke, Látogass meg szörnyű zivatarban, Mikor az ég fulánkot lövelve Sziszeg és öl irgalmatlan harczban. Poklon rést üt villámmal a mennyég, Bele söpri a föld felgyűlt szennyét, S a tisztult világra kék szeme mosolyg ... Bartók Lajos.
