Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 42-es doboz
j És szól, nem az ajk, hanem a ve'rzö seb : i »Én édenem üdve, világom ! Mint várlak régen epedve lakomba ! Neked és kicsinyemnek vetve az ágyom : Hármunknak elég. Nem költ ki se zajjal. Jó hosszú az éj ott, meszszi a hajnal. Éjfél az idő, jer alunni hivem ! Jer vélem alunni lakomba! mi szép az ! Zöld bársony a domború kúp födele. Átszőve virággal, arany, hiacint, Tarka kavicsmozaik belseje. És bútora, — halld én boldogságom! —■ Legdrágább csont a világon : Hős fiák csontkoponyája merőn.« ,Csontkoponya ! Te nem O vagy ! Ereszsz Férjem soha nem voltál. Idegen ! [el! Arcod nem övé. Nem láttalak én. Hagyj nyugtot — eredj sírodba — nekem !’ A rém koponyája nevet: »hahahá ! »Tréfás a világ szörnyen od’ alá ! Szép asszony, ime igazad van. Sok társam e házban. Együtt mi lakunk ; Nem leltem az arcom; téved a kéz; Ám visszamegyek s majd meglelem azt: A válogatás ott bármi nehéz ; S majd visszajövök, ha valódi fejem A sok koponyák sora közt kilelem.« Szól s eltűnik a siri álom. És megjelen újra: megtartja az éjfélt, Elmondja, mit álmodik ember a sírban ? Elmondja, hogy élnek a holtak alant ? Rég elfeledettet : a múltba mi hir van ? Hajdankcri kéjt, porlepte reményit; És zengi szerelmi dalát, ama régit. Ő az! Csak feje nem. Az a másé. Mind másnak az arca, mit elhoz alantról; Álarcai száma tömérdek : Van vén, fiatal, komorabb, szelidebb,
