Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 42-es doboz

Kik mind a közös nagy üregbe befértek. És híja nejét s szerette fiát,

Nő, gyermek, álmából ijedve, kiált:

,Nem ! Te nem 0 vagy ! Nem megyek én !‘

És híja nejét és gyermekit is Húsz évig a rém szakadatlan,

Sírján a tövis megtépi, ha kél,

És öltönye mind szaka dottabb ;

Majd árnya csupán a régi alaknak : FénytUnemény, odavetve falakra,

S még egyre susog : »óh jertek oda !«

Ősz asszony lesz a nő’, vén ifjú a gyermek : Élő váz, ki az életet unja;

Kín látni anyának ! A szíve beteg,

A szíve nehéz ; ez a földre levonja ;

,Oh leld igaz arcodat meg valahára !

Nem rettegi éjjeli jöttédet, várja,

Várja sóhajtva az asszony, a gyermek.1

S felkölti szerelme hivása az alvót,

És megjelen éjfeli óra előtt;

Úgy tündököl arca, merész szeme villan, És ajka mosolyg, a miként azelőtt!

Kard s lant kéziben. Eldobja magától,

Más dolga ! Szeretve karolja ma által A gyermeket és az anyát.

És elviszi őket messze magával,

Hol háza fölött szép zöld a födél ;

A rózsabokor rajt összeborul,

S hullatja virágit hamva fölé ...

Elvitte magával mind, mi ö v é volt,

S most kezd csak alunni nyugodtan a rég Mig fenn magas égen csillaga ég ! [holt.

S zeng a csalogány a tavasz ligetén, Költőnk dala sir pásztorfurulyából. Villámaival csókolja meg egymást Két felleg az alkonyi égen távol;

Nem dörg : — méh dong a virágon. . j Lenn súg a halott: »Szüm üdve, világom,

I Csókoljuk örökre mi egymást!«

J/ elrf. ÚL .