Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 40-es doboz

682

érintett, ami rá vonatkozik : mindez templomban fog egyesülni, magyar Laurétumban, amelybe csodát érezni és a lelkében csodát magával vinni jön majd zarándoklásra az egész Magyarország népe.

Két nagy művész, az egyik vásznon, a másik kőben, újra megörökítik alakját, a titokzatosat, a sokféleképpen elgondoltat. Mert mindjárt a halála után körülfogta az a legendaköd, amely a földi alakot elmossa a szemek elől s mint az antik istenek megjelenését, rábízza a kongeniális ihletettségre, vagy a correggiói buzgalomra, avagy az áhítatra az újból és méltóképpen való elképzelését.

Együtt van minden, ami még megmaradt tőle, ami anyagban is rá emlékeztet. Es magasztos kiegészítője a Petőfi-Társaság újon vállalt nagy feladatának, hogy családja szerteszórtan pihent hamvait is összegyűjti, közös sírba, egy nyugovóra. Neki magának nem adhatunk más mauzóleumot, csak ezt az egész, csillagvilágos égkorongot, amely átöleli Magyarországot. De a vére részeseinek kőből kell emléket emelnünk, az ő hamvaiknak együtt kell maradni az emberi fogalmak szerint lehetséges örökkévalóságig.

Ha ő maga beszélhetett volna az Istennel, azt kérte volna tőle, hogy amikor ő meghal, akkor : »Legyen ősz, de szép, szelíd, derült ősz, Sárga lombon fényes napsugár ; Sárga lomb közt zengje végdalát egy A tavasztól elmaradt madár«. Meghalni, — ezt a boldogságot nem adta meg neki az Örök Akarat. Neki magának élni kell örökké és dolgozni a szivünkben, a lelkűnkben, mert az ő sorsa nem a nyugalom, hanem az örök élet, az élet minden kínszenvedésével és az örökkévalóság minden dicsőségével. De a véreinek a temetésén őszi napsugár fogja sárgává festeni a lombokat és sírjuknál, talán azon a megénekelt szomorú fűzfán zengeni fog a tavasztól elmaradt madár. Ahogy meglátta előre a maga sorsát mindenben, úgy meglátta előre ezt az őszi napot is, annak a temetésnek a napját, amelyen Petőfi teste és Petőfi vére az anyaföldé lesz örökre. Az egyetlen temetést, amely a Petőfi névvel kapcsolatban elgondolható.

*

Áldott álomban pihen a legszeretettebb anya, visszatér nyugalma a jó öreg korcsmárosnak is ott, másik fiának porai mellett. És elcsitul a zaklatott szív minden kínja, minden maradása is, elpihen Zoltánnak hánvkolódása az örök szeretet nyugalmában.

Csak az ő lelke csatangol, kóvályog büszke szilaj- ságban, fenséges magánosságban valahol a Sziriusz, az Algol magaslatain, vagy a Kassziopéia, avagy a Corona Borealis régióiban.

Ö meghódithatatlan volt a földnek.

Arne.

Akinek minden fáj.

Hogy tud nekem minden szó fájni,

Hogy tudja minden szemütés Szivem véres gödörré vájni.

Hogy száguldják át lelkem gyakran Átokkal patkózott lovak:

Bántások, rontó iramatban.

A balszavak, a lator hangok.

Hogy törnek dárdát oldalamba,

Hogy ostoroznak a bitangok.

Selyem czéltáblája lövőknek:

Lenget Sorsom ég, föld között,

S a vig vadászok egyre lőnek.

Kínok szegére vont idegszál:

Vernek bárdolatlan kezek,

S én zengek, fájok, érezek.

Halhatatlan Isten az égben,

Irgalmas, látó, hogyha vagy:

Szánd meg az én nagy gyötretésem !

Élő jaj vagyok a pusztában,

Kiáltó fájdalom nevem,

Uram, nevedet tördelem.

Átkoztam, sírtam, éltem, vártam.

De már nem bírom testemet,

Lerogyok és elmúlok bátran.

Oláh Gábor.

A vendég.

Irta: BÍRÓ LAJOS.

Az öreg Lerner az asztalnál ült és Kopsch Felix-szel beszélgetett. Teát hoztak be.

— Miczi, — mondta az öreg — gyere, töltsd be a teát.

A lány kijött a másik szobából. Lassan jött, a fejét feszesen feltartotta, gőgösen és elszántan nézett maga elé. Az arcza piros volt, szinte tüzelt, a haja fel- borzolódott. Mögötte jött Antal Géza, lángolóan piros arczczal.

— Ezek csókolóztak — gondolta Kopsch.

Mosolyogva nézett rájuk, minden mozdulatükat

tüntető figyelemmel kisérte, leereszkedően bólintgatott rájuk és nevetett a zavarodottságukon.

— Mondja Antal, — kérdezte azután — maga medikus, ugy-e ?

— Igen.

— Harmadéves ?

— Harmadéves.

— És mennyit kap otthonról havonként ?

A fiú arcza még vörösebb lett ; a homlokát összehúzta és dadogott :

— Kérem. . . kérem . . .

— No no, — mondta Kopsch — nem kell azt szégyelni. Hát mennyit ? ötven forintot ? Hatvanat ?