Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 34-es doboz
'■ possedant trop imparfaitment la belle langue magyaré, j’ai été puissamment aidé par M. André Tinayre». Vagyis, hogy Tinayre úr fordította le például a János vitézt francia prózára, Gauthier pedig versbe szedte. Valószinüleg így járt el Coppé is, de közte és Gauthier között mégis óriási különbség van. Meg kell állapítanunk, hogy a fordítások két szélsőségét képviseli az ő magyar fordításuk. Gauthier mindent szóról-szóra fordított. A legspeciálisabb magyar kifejezéseket oly szolgai másolással ültette át nyelvére s ezáltal helyes értelmüket oly torzalakban adta vissza, hogy olvasásukkor a finom francia dámák nem tudnak hová lenni a nevetéstől. Arany Toldijának előhangjából mindjárt az első gyönyörű sor így hangzik : • Comhie un feu de berger, l’automne, en la nuit sombre».. . («Mintha pásztortűz ég őszi éjszakákon»...) Ez szóról-szóra van lefordítva, de franciában minden szépsége eltűnik, közönséges prózai állítómondattá válik. Coppé viszont abba a szélsőségbe esett, hogy igen nagy szabadságot engedett meg magának magyar fordításaiban. Jóformán megelégedett azzal, hogyegy-egy vers alapeszméjét megjegyezte magának, a többit saját fantáziájára, gazdag kifejezésmódjára, világos kompozíciójára bizta. És ez a módszere a fordításnak sokkal inkább megfelel az idegen művek helyes átültetésére, mintha szolgai fordítással a gondolatot veszélyeztetjük a kifejezésbeli hasonlatosság rovására. Elvégre minden irodalmi műben a tartalom a fő. Külső megjelentetése: a szavak, minden más nyelvben különböző csoportosítás által adják a szók ama muzsikáját, mely a tartalomhoz is méltó. Coppé azonban ezt az elvet még radikálisabban vitte keresztül, helyi, időbeli vonatkoztatásokat sokszor figyelmen kívül hagyott s így az, aki ismeri az eredeti verset, sajnálattal látja az egyébként hangulatos vers lényegi hiányosságait. Ebből a szempontból például a «Csárdái jelenet»-nek ilyen lefordítását: «II est tárd. La tsarda penche sur l’eau son mur, Mais ne peut s’y mirer, tant la riviére est sombre» nem tartom kimerítőnek a speciális helyi szituáció megérzékítése szempontjából. Az pedig egyáltalán nem engedhető meg még az úgynevezett «után» vagy «szabadon» fordításokban sem, hogy sokkal többet mondjon a fordító, mint az iró. Érdekes példája, amely Coppé egyik legszebb fordítása, a «Voeu». Petőfi «Vágy» című versében azt mondja:
