Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 34-es doboz
Az illető nyugodtan mondta tovább: — Megmentett a tudomány. Az orvosi tudomány büszkeségei közé sorozható az én esetem. Valami lappangó gúny vegyült hangjába. Coppée biztatni akarta: elő a kívánsággal! bátran! — Mit tehetek önért, szegény barátom? — Ön? Értem? ... Semmit. És ekkor, de milyen kegyetlen lett az a sivár, fáradt hang: — Akaratom ellen hoztak vissza a halál küszöbéről. Nem kérdezték: akarok-e élni? Kényszerítettek, hogy éljek. És én, képzelje, engedelmeskedtem. Valami megalázó gyávaság vett erőt rajtam, egyben féltem s mégis vágytam élni. Hátha nem olyan cudar az élet, még se! ... Hátha ezután másként lesz! .. . Hátha . .. Lábbadoztam. Jól esett a világosság . .. Ágyamra besütött a nap . . . Gyámoltalan voltam, mint a cseperedő gyermek, minduntalan sírni szerettem volna és kezdtem megint kiváncsi lenni mindenre. Könyvet kértem, mesére vágytam, verset akartam olvasni. Az ön verseit! Hiszen ön az a nagy francia poéta, a világhírű! Bezzeg, ügyeltük már. A szelíd Coppée meghökkent s pirult, mint egy leányka. — És olvastam az ön verseit. A remekműveket!... És az ön kétségei, az ön keserűsége, az ön alázatosan lemondó pesszimizmusa, az ön nyárspolgári megalkuvása az élettel is, az Istennel is, az ön halhatatlan versei, igen, uram, az ön poézise elpusztították csirájában az én fakadó életkedvemet. A tudomány visszanyomorította belém az életet, s a poézis elvette tőle a kedvemet ! Szólni akartunk. Elég! Coppée intett, hogy: csitt! Az illető folytatta, nem hangosabban, nem fenyegetve, de éppen ez volt kegyetlenebb. — Van önnek, van a poétának joga ehhez? . . . Hol az írói lelkiismeret? Én vígasztalódást, bátorodást kerestem önnél. És most, alamizsnát azt adna, ugy-e?... Adja vissza a kedvemet ehhez a hitvány élethez. A hitemet adja vissza! Hisz’ én újra születtem, én hinni akartam az életben és ön fosztott meg második életemtől. Hányja tűzre verseit az úr! Coppée nem tudott mit felelni neki. A furcsa ember elment. Mi azt mondtuk: bolond. Coppée lehorgasztott fővel, komoran állt íróasztala mellett, majd halkan, tanakodva kérdezte magát: — Vájjon? . . . bőlond? . . . És én ma is azt gondolom: ha Petőfit olvashatta volna az a boldogtalan! Engedjék meg, hölgyeim, Önök, akik a Petőfi-ház dolgában buzgólkodnak, hogy valamit ajánljak Önöknek. '
