Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 34-es doboz

karikatúrákat firkantott Coppée emlékkönyvébe a látogatókról. Mert sok furcsa ember kilincselt ott. Jóbarátok, tisztelők, kiváncsiak, franciák és idegenek. Egyiknek névaláírás kellett emlékbe, a másik beérte öt frankkal; ez arcképet óhajtott ereklyének a nagy költőtől. Franciaország dicsőségétől, amaz bizalmasan in- stálta az akadémiai balhatatlant, eszközölné ki számára a kormánynál a becsületrendet, — ..hisz' Öntől, nemzetünk büszkeségétől, nem tagadhat meg a kormány ily csekélységet!“

Karagyorgyevics lerajzolta a jelesebi) figurákat s lerajzolta Coppée szakácsnőjét is. aki az apróbb kére- getőket elégítette ki és olyan érzékeny szívű teremtés volt, hogy egyszer kifogyván a garasból, egy későn érkezett kéregetőnek, aki árváira hivatkozott, odaajándékozta szakácskönyvét.

F.gy délelőtt, félig meghatottam félig ijedten szól be a szakácsné:

— Valami nagyon szerencsétlen úr van itt! Talán nihilista, a szegény!

Csakugyan! Mintha Dosztojevszki valamelyik legelesettebb alakja lépett volna be. Sovány, horpadt mellű, görnyedt ember; magas, sárga homlokára néhány gyér hajszál tapadt nedvesen; satnyanövésü szakálla már őszült; szeme bent, valóságos barlangban, — nehezen lélegzett, de a szeme fényes volt, fenyegetően fénylő s mégsem ijesztő; inkább szánalmat gerjesztett.

Valami nyirkos hűvösséget hozott magával a barátságos kis szobába.

Olyan fáradtan állt meg Coppée előtt, hogy Kara- gyorgyevics feléje lépett, azzal a jószívű mozdulattal, ahogy az elesni készülő ember után nyúlunk, ösztön- szerüleg.

— Parancsolni óhajt velem, kedves barátom? — kérdezte részvéttel Coppée is.

— Igen, — mondotta az illető, — kérni jöttem.

Mondom, valami nyugtalanítóan különös volt

hangjában is, a nézésében is, de nem bántó, csak szánalomgerjesztő — és mégis feszélyezett mindnyájunkat.

Fáradt, sivár hangon kezdte:

— Engem, amint látja, megviselt az élet. Temettem, amióta élek s minden sírba egy-egy részt magamból is. Nem maradt senkim. Testben, lélekben összetörve, lefogyva, halálos betegen szállítottak kórházba. Hála Istennek, vége lesz mindennek! Megelégedetten vártam az utolsó pillanatot. De nem hagytak meghalni. Az irgalmas halálon diadalmaskodott a kegyetlen emberi tudomány. Egy remek műtét és én életben maradtam.

Igen! . . . Hát ennek is csak öt frank kell! — gondoltuk s Karagyorgyevics is visszatelepedett az ablak- párkányra, elővette az albumot, hogy lerajzolja a jámbor nihilistát. Coppée cigarettát sodort.