Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 34-es doboz
Petőfi oltára Amióta az iskolapadból kikerültem s nem professzor parancsára jár a pennám, soha én Petőfiről írni nem mertem. Negyedszer ülők most is papiros mellé — és miiven tehetetlennek érzem magam! Mint a napsütésben pislákoló mécses. Magyarázni fölösleges, magasztalni önmagunk ellen való vétek. Olyan Petőfi- magyarázatot nem olvastam, amelynél ö maga jobban, teljesebben, fölségesebben meg ne magyarázta volna magát — és öt olvasva, ma is csak olyanforma sejtelmes áhítattal tekintek föl hozzá, ahogy gyermekkoromban tekintettem nagy miséken, a kanizsai piaristák templomában a szentségtartóba helyezett ostya felé .. . várva a csodát. Igen, ez az én érzésem ma is. Nagy idő lezajlott azóta, febér hajszálak a halántékon, sok levél lehervadt már és reményeink, vágyaink, magunkba s az életbe vetett hitünk fáján sárgul a többi is mind; ősz lett azóta, józan, hűvös ősz s maholnap, a nyirkosán ereszkedő alkonyati ködből, ránk borul a sötét éjszaka. Borzongva, kályha mellé bújva, öreg s kicsi, egészen kicsi és olyan gyáva már az ember. De hozza a kis fiam Petőfi verseit . . . Olvassa hangosan . . . És nyomban megépül körénk a kanizsai templom, hallom az orgonaszót, az éneket, gomolyog az oltár körül a tömjénfüst, — látom a szentségtartó aranyos sugarait s benne a magasztos fehérség ... és várom, ma is várom a csodát. Pedig itt van. A csoda maga Petőfi, aki mindig ád, adja az emberi adhatatlant, a fiatalságot. Ád örökké kedvet — újat — élni, szeretni, lelkesedni, akár őrültségeket elkövetni: de szüntelen fiatalságot ád, ragyogó, pompázó, bimbóhintő tavaszi fiatalságot a vénséges téli bölcsességnek is. Nincs ilyen csodája több, semmiféle nációnak. Coppéeról mondogatták a mi újságjaink most, amikor meghalt, hogy a francia Petőfi halt meg. Nagyszívü ember volt Coppée. Meghatottsága nem is franciás, annyira érzékeny és olyan egészségesen szentimentális. Mestere volt annak a tökéletes nyelvnek. És ami fölér a lángelmével, — aminthogy minden j(fcselekedet fölér egy remekművel — Coppée jó volt. tiszta és egyszerű. Vasárnap fogadta rue Qudinot-i kis otthonában barátait és mindenkit, aki bekopogtatott hozzá. Künt az ablak előtt egy tenyérnyi kertecske az udvaron (a tömérdek város közepén) ; az íróasztalon szunyókált kedves macskája. Isabelle s nagy cigarettafüst a kis földszinti szobában. Karagyorgyevics Bozsidár, a keze munkája után élő száműzött herceg, a néhai ,.cher Kara“, minden vasárnap ott ült az ablakpárkányon s
