Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 34-es doboz
12 Néptanítók Lapja. 14. SZÁM. rapszódia-folyam, tele tűzzel, tele erővel, de természetesen, minthogy oly sokáig sem érzés, sem hang nem bírja a legmagasabb fokot és feszült*'' séget, sokszor álpátboszba csap át és nagy szólamok dagályába vész. Leginkább szívhez szól, mert bizonyára szívből beszél, mikor Magyarországot dicsőíti, mikor a Tátrát és a Balatont, Erdélyt és az alföldi rónát festi szemléltető hasonlatokkal és lángoló szeretettel. Ez egy-két lapját bízvást odaállíthatjuk Vajda Péter és Jókai legköltőibb leírásai mellé. Meghat akkor is, mikor az anyákat magasztalja, a szerelem, a hit apostolait. Erezzük, hogy ezt átérezte a költő, holott máskor, midőn a lót és kivált a maga léte kérdéseit feszegeti, nemcsak szívünkkel, hanem eszünkkel sem tudjuk követni. De ha még oly bizarr és zavaros gondolatok kavarognának is e versszakokra nem oszló ódákban, ha még oly szertelen indulatok, ha inkább képzelt, mint valódi érzelmek hömpölyögnének e ritmusra és mértékre járó prózában, a Gondolatok felhófutása akkor is megérdemli rendkívüli érdeklődésünket. Egy káprázatos, egy agyszédítő erő mutatványa ez a magyar nyelv és stílus terén. Szemünk, szánk eláll, ha figyeljük, hogy mit tud Oláh Gábor végbevinni a magyar nyelv hangjaival, szavaival, fordulataival. Egyszer fülünket csiklandozza csupán a hangoknak zenei összerakásával, máskor a hajunk szálai ineredez- nek a merész jelzőktől, a szokatlan képzésektől és sohasem hallott összetételektől; egyszer szinte emelkedünk a könnyed, a szárnyaló kifejezésekkel, másszor majdnem földre bukunk a nehéz mondatok, a súlyos szerkezetek pörölycsapásaitól. Mint a nagy zeneművészek a maguk eszközén, a hegedűn, a zongorán vagy máson, úgy uralkodik Oláh Gábor is a maga szerszámán, a magyar nyelven, és mi e majdnem feltétlen uralomért, a magyar nyelven való tudatos, művészi játékáért hajlandók vagyunk megbocsátani Oláh Gábornak sok hibáját, érzelmei túlzását, gondolatai zavarosságát, ízlése megtóvelyedését, annyival inkább, mert meggyőződésünk szerint e hibáktól meg fog szabadulni, mert mi hiszünk Oláh Gábornak költői és írói jövőjében. Kardos Albert. * Bolyky Abris válópöre és egyéb elbeszélések. (írta Lőrinczy György. Megjelent a Magyar Könyvtárban.) A novella ma virágkorát éri. íróink jó része azonban külföldre megy tárgyért s alakokért. Ha magyar alakokat szerepeltetnek is, többnyire városi emberek sorsáról írnak. Nem hibáztatjuk őket, mert nem vagyunk elfogultak. Meg kell látnunk az igaz-ágot minden alkotásban. De azért mégis jólesett Lőrinczy György kis könyvét olvasnunk. A pusztulófélben levő köznemesi osztály s a magyar paraszt szerepelnek bennük. Történetei nem lélektani elemzésekből állanak, hanem hosszabb-rövidebb rajzok, melyekből a magyar jellemnek hibái és erényei tűnnek ki. Ösztönszerűleg kerüli a tragikus dolgokat; inkább megindít, mint megráz. Ha Lőrinczy könyvének olvasása után számot adunk arról, mi okozta bennünk a kellemes érzést, rájövünk arra, hogy az író olyan alakokat állított novelláiba, kik az életből és az irodalomból ismerősök előttünk. E kedves ismerősök sorsa iránt érdeklődünk, s féltjük őket s az író — mintha segítségünkre akarna sietni — nem viszi őket pusztulásba, hanem hosszabb-rövidebb tétovázás után arra az útra térnek, amelyet helyesnek és igazságosnak látunk. * Madárvédelem. (írta Dr. Fromm, Géza. Három füzet. Ara 2 kor. 10 fill. Kapható a szerzőnél, Ráczkevén.) Mind többen és többen foglalkoznak a madarak védelmével, ki szóval, ki írással. A feladat nehéz, mert a madárpusztításnak is megvannak a — ligái. Az egyik ilyen liga a gyermeksereg s ez a veszedelmesebbik, a másik a vadászok serege. Különösen a serdülő vadászsereg az, mely a vad elejtésére gyengének érezve magát, céltáblául az ártatlan madarakat tűzi ki. Mennél kisebb éneklőmadarat lőtt le, annál nagyobb a büszkesége. Ezeket a ligákat kell magába olvasztania a madárvédő-ligáknak, ezeknek a csoportoknak kellene a szívébe vésni, hogy munkájuk nem egyéb barbár önzésnél és kegyetlen kedvtelésnél. Ennek az ügynek a harcosa dr. Fromm Géza is, most megjelent füzeteivel. Meghatóan ecseteli a madárpusztítás barbár divatját, a nemzetre kiható káros következményeit. Ez csak a bevezetés, ami után rögtön áttér a madárvédelem módjára és tényezőire. Felsorolja a törvénynek erre vonatkozó paragrafusait s azoknak a miniszteri rendeleteknek áldásos következményeit, melyek a madárvédelemre vonatkoznak. Ezenkívül még igen sok állami intézkedést sorol fel, melyek mindegyike egy lépés előre a megkezdett áldásos úton. Az állam után áttér a társadalomra, ahol még nagyon sok hibát, ferdeséget talál, mint amilyen pl. a ragyogó madártollak állatias és ostoba divatja. Rámutat a nevelés ferdeségeire, hibáira is s itt érdemesnek tartom idézni a szerző szavait. „Nem mi magunk szoktatjuk-e boszúállásra és kegyetlenségre a gyermeket, mikor arra tanítjuk, hogy nevessen azon, ha jajgatunk az ütésünkre neki adott ostorral ránk mért csapások alatt és mulatunk azon, ha játékbögréibe belegyömöszölik az oda alig férő fiókmadarat. Napról napra, látja,’ hallja a megterhelt igavonó állatok kegyetlen ütlegelését és ő maga is kéjjel kiabálja agyoncsépelt „játékállatainak“,
