Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 33-as doboz
Utána jő az éj csillagos fátyollal, És a vándor szellő bánatos sóhajjal Megpihenni tér itt; Élőknek érthetlen nyelven széli beszéde, De a mit az élő soha meg nem érte, Tán a holtak értik. Vándor vagyok én is, messze földről jövök. Egy mohlepte sirra fáradtan ledőlök Reája borulok. Oh miilyen jól esik megnyugodnom itten! . . . Fájó örömében kicsordul a szivem S könyeket hullatok. Fogadd be bus halom, fogadd e könyeket, Szivemből erednek, keblem híven rejtett Kincsei valának. Éveken át vártam, vártam én e napot : Hulljatok könyeim, sírjára hull tok Apám s jó anyámnak. Nem hoztam virágot, nem hoztam koszorút, De hoztam fiúi forró szerelmet s bút, Leghűbb barátimat; Velem voltak mindig a hol jártam — keltem, Közöttük osztám fel árván maradt lelkem S borús napjaimat. Tél van a keblemben, — olly rideg az élet! . . . S nem melegíthet föl forró ölelésed Lelkem édes anyám, . . . Majd összerogyok az élet terhe alatt, S hiányzik tanáesod és biztató szavad Szeretett jó atyám! Félre a panaszszal; — nem azért jöttem én, Hogy elmondjam, miilyen kérlelhetlen kemény A sors én irántam; Tőletek tanultam, miként kell viselni ínséget és nyomort; — tűrni és szenvedni Ti tőletek láttam. Ide jövök én majd, mint révbe a hajós, — Ha zaklatott lelkem fájdalomtól zajos, Itten megpihenek. Lengjen fölöttetek ájtatos cseod s béke, Miként szivem fölött jóságtok emléke. S most, Isten veletek! És te vándor szellő, vidd el üdvözletem Annak, kinek sírját sehol sem lelhetem, S mond neki : hogy — élek! . . . Élek, mint tört ága a kidöntött fának, Mellyre az életnek madári nem szállnak Vágyak és remények. Petőfi István.
