Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 33-as doboz

Temetőben.

Elhagyott, leomlott sirhantok közt járok,

A romboló idő lépett, tiprott rajok.

Be is roskadának;

És a mit az idő megkímélt, meghagyott, Kegyelet, szeretet gondtalan átadott A mulandóságnak.

Itten egy sirhalom keresztje kidőlve,

A másik annélkül sűrű gazzal födve,

Alig látszik halma;

Mellette egy törpe akáczfa busulgat,

Ki tudja mióta, . . . már rég széjjelporladt A boldogult hamva.

Amott tört keresztek, odább kidőlt sir-kő, Pusztított itt ember, pusztított az idő Egyiránt, fájdalom ! . . .

Hol vannak a szülők, nő, férj, testvér, barát? Mért nem jő megnézni a szeretet halmát, Segitni a bajon?

Jól mondják : „temetés a végső tisztelet.“ Ritkán éli azt túl barátság, szeretet;

Mert hisz nemsokára,

Nem kerül egy könycsepp, egy nefelejts virág — No de illyen volt rég s marad is a világ — Az elhunyt sirjára!

Ámde ha az ember feled s háladatlan, Természet-anyánknak mindenre gondja van, Mindenre gondol az;

Sirokat zöld bársony szőnyeggel vonni be,

S tarka virágokat himezgetni bele Küldi el a tavaszt.

Mit ember megtagad, megadja azt az ég : Gyakorta hullatja részvétteljes könyét S üdítő harmatát;

Eljő a napsugár örök szerelmével Es az ég könyeit felcsókolja hévvel,

S itt mereng naphosszát.