Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 32-es doboz
672 VASÁRNAP] ÚJSÁG. 32. szám. 1910. 57. évfolyam ÜNNEP A PLACE DE LA ItEPUBLIQÜEN. TÁNCZ AZ UTCZÁN. A JULIUS 14-IKI NEMZETI ÜNNEP PÁRISBAN. tói. Mi nem vagyunk gőgösek, no, — ugy-e Luiz, — mindenki egyenlő ! Végig mondta és merőn, isszonyú gyűlölködéssel, csúfos fölénynyel nézte a hatást. A vén leány az első szavaknál fölemelte siró arczát, puffadt és vonaltalan volt az is, de pipacsvörös a sírástól és a szörnyű felindulástól. Mindenki elkóppedve, némán hallgatta Miklóst és a leányt hirtelen reszketős fogta el, mélyet lélekzett és nem bírt szólni. «Az Isten . . . !» rikácsolta valami szörnyű káromlás kezdetét, de görcsös sírásba fúlt a szava, tántorgott, -— és egy nagyon kövér, jóarczú ősz asszonyság fogta a karjaiba. Miklós újra erősen megfogta a fiú karját és tovább ment vele pár lépéssel. A pap ebben a perczben lépett a ravatalhoz, magasra emelte a keresztet, mint a béke és bocsánat jelét, — és a templomi kar ifjai rákezdték a búcsúztatót. János Miklósra nézett és látta, hogy az arcza most is nyugodt, sápadt és csak a vastag ajka körül reszket gonosz, diadalmas indulat. «Hogy marják ezek egymást!» gondolta a mesterlegény hirtelen. A ház ura most elengedte a karját és ő hátrább ment, nekitámaszkodott egy diófa törzsének. Körülte, mögötte csoportba verődtek, meg újra oszladoztak az emberek és ő hallotta néha egy-egy sziszegő töredékét a botránkozásnak. — Ilyen skandalumot! Az apja temetésén! — Borzasztó, — hisz ez félbolond! Fejébe szállt a sok szocziális butaság a sok külföldi egyetem, mifene! —- Dehogy! Nem akart az egyebet, csak megszégyenítni szegény leányt . . . Erezte, hogy nézik és átment a másik oldalra. Ott, a fák alatt kevesebben álltak, közel a ravatalhoz, és újra látta Miklóst egy nagyon szép, telt, szőke asszony mellett. A fa mögött, a hol áll, megint meghallotta a megjegyzéseket. — Nagy kutya ez a Miklós, — mondta valaki — ilyet más ki se találna!-— Bolondság, ■— volt a felelet, — de nem ártott. Az a vénlány úgyis szagos a gőgtől. Az ének végett ért, hat diszruhás temetésszolga lassan emelte vállra a szentmihálylovát. A vendégsereg habozni látszott, — készülődött, — szétvált és összeverődött megint. A halottvivők is megálltak pár lépésnyire, hogy mi lesz ? A nők egyrésze, a zokogó leány körül tüntetőén hátramaradt, míg mások hozzájuk siettek, fontoskodó és rábeszélő arczczal kérlelték őket. A szép, szőke asszony is feléjük tartott, de Miklós úr karonfogta hirtelen és megindult vele. — Menjünk! A kinek nem tetszik, maradhat ! Gyere, Nikita János ! Előre ment, de a fiú még mindig habozva állt a fa törzse mellett. Érezte, hogy itt akaratlanul is ő a botránykő; érezte, hogy eszköze valami gyerekes és idegen gyűlölködésnek, a mihez semmi köze, — és határozatlan szégyen meg harag lázongott benne. Nagyon roszul érezte magát, gyámoltalanul, megalázva és csaknem sírni kezdett a nagy, embernyi legény. Egy érzés arra késztette, hogy sarkonforduljon és itthagyja ezeket, a kik csúfságra járatják, — de valami oktalan félelem lekötötte. Hogy szállhatna szembe ennyi úri emberrel, ki fogná pártját, kijük nekik? Érezte, milyen rettentően más világ az övék és ebben a perczben meg tudta volna fojtani a puszta markával valamennyit. A menet eleje már a nagykapunál volt, mikor az igen kövér asszonyság, a kit az imént látott, hirtelen mellette termett és megfogta a vállát. — Jöjjön csak utánam, fiacskám ! — mondta kemény, de nem haragos hangon. János bódultán, végkép megzavarodva ment a nyomában. A terraszon át vezette, és ott terített asztal állt, látnia kellett a sok ennivalót, kalácsot, süteményt és gyümölcsöt, — •ée a sarokban jeges dézsák álltak a boros- üvegekkel. Egy pillanat alatt összefutott a nyála, gyötrő szomjúságot érzett, meg étel- kivánást, hogy beleszédült. Túrót ebédelt a műhelyben kenyérrel és félliter cseresznyét. De nem szólhatott, beértek a szobába és az öreg asszony a két vállánál fogva lenyomta egy székre. — Itt üljön fiam és várjon a sorára, — mondta férfias, szilárd hangján, de némi jóakarattal. Úgy tetszett, mintha elmosolyodna, sarkonfordult és kiment. Magára volt a nagy idegen szobában és megpihenést érzett egy perezre. Hallotta távolodni az énekszót, legyek zümmögtek az ablakban a dohányfüsttől sárgás függönyök mögött, azután nagy csendesség lett. A búbos kemencze előtt nagy, széles díványon egy farkas bőre volt elterítve, az nagyon megtetszett a szemének, -— a másik sarokban töméntelen sok pipa sorjában, de a súrolt földön csak rongyból szőtt, sávos pokróczok. Kinézett. Az udvaron átballagott néha egy-egy formás parasztszolgáló; — egy mezítlábas fruska, egész gyerekleány, — valami elszabadult tyúkot kergetett igen ügyetlenül, egész idegessé tette; —- a kékkötős, baboskendős szakácsné pedig a cseléd-udvar kapujából kiabált rá. Nikita János jól megnézte. így állhatott az ő anyja is ott sokszor húsz évvel ezelőtt, onnét intette tán magához az uraság estére, ha minden elcsendesül, — tán ép ide, ebbe a szobába. Elnézte a szép farkasbőrterítőt a díványon, és megpróbálta elképzelni az anyját takaros, fiatal nőszemélynek. Olyan lehetett; még most se csúnya és tisztán jár, ügyes, rátartós. Megálltak a gondolatai, mert hirtelen újra rájött az éhség, szomjúság, — és vak, elemi düh futott végig a testén, hogy minden vér a fejébe szállt. 0, hát itt van az apja házában, szinte meghal éhen, és az ajtó megett majd leroskad a terített asztal. Minek hívták ide ezégérnek, pojáczának, egymás bosszantására; mi jussuk ő hozzá? Arra gondolt, hogy ha volna benne emberség, szó nélkül itthagyná az egészet és hazaindulna a dikicse mellé; de valami kényszerű engedelmesség a cselédgyereket ideszögezte; azt parancsolták, hogy várnia kell. A gyomra kóválygott, kezére hajtotta a fejét. Asszonyi hang riasztotta fel. — Aha, — itt van. Jó, hogy megtaláltam. Nem az előbbi volt, hanem a szép arczú,--5fc>Vi-.s>rLr '.’J rv .... . "pn&'r •*•'- ym AZ A SZÁSZSEBESI HÁZ, MELYBEN PETŐFI ÉS BEM LAKOTT 1849-BEN.
