Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 31-es doboz
234 A fekete macska. Csudálatos történet. — Irta : Poe Edgar. — Egy igen különös, ámbár közönséges történetet irok le ; olvasóimat nem kérem, hogy hitelt adjanak neki és nem is várom tőlük; őrültség volna ilyesmit követelnem olyan esetben, midőn saját érzékeim bizonyítványát is elvetem. Azonban nem vagyok őrült, és bizonyára nem álmodom. De holnap meghalok s ma meg akarom lelkemet e tehertől szabadítani. Az a tervem, hogy házi életem eseményei egyszerű sorozatát világosan, röviden és minden magyarázat nélkül a világ elébe tárjam. Emberséges és szelíd jellemem gyermekkorom óta ismeretes volt. Szivem gyöngédségét annyira ismerték, hogy pajtásaim kikaptak rajtam s játékot űztek belőlem. Kivált az állatok után bolondultam, ezen előszeretetemet szülőim nem ellenezték, és többfele kedvencz állataim voltak. Majd minden időmet velők töltöttem; akkor voltam legboldogabb, mikor kedvenczeimet etettem vagy simogattam. Korán megnősültem és oly szerencsés voltam, hogy nőm hajlama is találkozott az enyimmel. Látva, hogy kedvencz háziállatait szeretem, minden alkalmat felhasznált, hogy a legszebb és kedvesebb állatfajokból szerezzen példányokat Voltak madaraink, aranyhalunk, szép kutyánk, tengeri nyuljaink, egy kis majmunk és macskánk. A macska rendkívül erős és szép állat volt, egészen fekete és bámulatosan tanulékony. A macskát Plútónak hívták, — ez volt kedvenczem és játszótársam Mindig én adtam neki enni, a háznál bármerre mentem, kisért. Alig tudtam meggátolni, hogy az utczára utánam ne jöjjön. Barátságunk több évig tartott. Szégyennel vallom be, hogy ez idő alatt, a mértéktelenseg ördöge gonosz közreműködése állal egész természetem, jellemem és véralkatomon nagy átalakulás történt Napról-napra sötétebb kedélyű és izgatottabb lettem, a mások érzelmeivel mindig kevesebbet gondoltam. Nőm iránt is megváltozott modorom, durva szavakkal illettem, sőt későbben meg is ütöttem. Természetes, hogy jellemem átalakulását a szegény állatok is megérezték. Nem elég, hogy elhanyagoltam, de kínoztam is őket. Plútó iránt volt még annyi kímélet bennem, hogy nem bántottam, de a nyulakat, majmot, sőt ha a véletlen vagy barátságos indulata a kutyát utamba hozta, ezeknek kínzása legkevésbbé se bántotta lelkiismeretemet. Egy éjjel, midőn az általam látogatott külvárosi bünbarlan- gok egyikéből részegen tértem szállásomra, azt képzeltem, hogy a macska kerüli jelenlétemet. Megragadtam; — az állat megijedt tőlem s a kezemet egy kissé megharapta. Ördögi dühbe jöttem. Nem bírtam magammal, ügy éreztem, mintha eredeti jóindulatom
