Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 31-es doboz

Petőfi

Jelige:

Midőn lehunyt a nap

Sugarai tündöklőkben ragyognak.

Tavasz vala, virággal megrakottan Királyi fényben tündöklött a föld ;

Királyi fény a föld felett az égen Hol trónol a miijó világ ura.

S dicső müvének nagyszerű szépségén Pihentető mindent látó szemét.

— Egy nagy csodát teremtek rüég a földre,

Egy nagy csodát, egy szellem üstököst,

Az emberek között is hadd legyen Mint tünemény itt csillagim között.

Hadd törje meg sötét idők homályát Miként villám a felhők éjeiét. — így szólt az Úr, s mindenható szavára Ég s föld felett nagy zaj keletkezek.

Az angyalok ezüst csengésű dalban Magasztalák Isten remek szándékát.

A nap forróbban csókolá a földet,

A mindenségnek lelke úgy örült.

Virág, madár, falomb, susogva, dallva,

Nagy nyugtalan várták a tüneményt;

A természet miként ha tudta volna :

Ez lesz ki ötét megdicsőiti.

Eljött az est, a nap alunni ment már S midén lehunyta tündöklő szemét.

Pirult az ég tüzes tekintetétől Mint húcsu csóktól lányka ajaka.

Sötét lepel takarta bé a földet Nem láthatá az éjnek titkait.

Nap s föld aludt, mig népesült az ég,

Nagy néma csend vigyázta almukat.

Isten kivinni készült gor.dolatját,

Elé parancsolt minden csillagot S mint egykoron „legyen“ parancsszavára Kigyúlt a nap a mindenség fölött: ügy most kigyúlt a csillagok világa S fényár ragyogta hé az ég terét.

Minden csillag egy sugárral adózott,

Minden íelleg adott villámibul Az angyalok dalokkal aldozának A bágyadt hold nem lön csak résztvevő.

Villám, sugár, dal, egybe voltak gyűjtve,

Ezekből font az Isten üstököst,

Ezekből szőtt egy uj világ csodát Ember nem látta földi tüneményt,

Midőn kész lett föns> ges nagy müvével Jobb s bal kezét föléje tárva szólt,

Magasztosan, miként csak Isten szólhat:

— Csillag levél, de földi pálya vár rád,

Ember, s csillag lész emberek között.

Jársz utakon, hol mások elbukának,

Jársz biztosan, vihar, veszély között,

Te felhozod a földi hon fiának A szellemek nem ismert ldncseit.

Élted nem lesz virágzó, mint tavasz,

Nem csöndesen folyó szelíd patak ;

Tenger leszen, haragvó fellegekkel,

Villámokat lövellő háború.

Csak néha fog napfény sugárzani Hullámtalan felszíne tükörén.

Kebledbe lelket lelkemből adok.

Vigyázz, egykor tisztán előmbe hozd !

És mo3t eredj, eredj a nagy világba.

Pályád fölött majd őrködik szemem. —

Az alkotó itt megnyitá a mennyet,

S a csillag földi vándor útra szállt.