Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 30-as doboz

A Petó'fi-társaság ünnepe.

A Petó'fi-társaság november 18-ikán, vasárnap délelőtt tartotta Vörösmarty-ünnepét az Akadémia dísztermében, mely egészen megtelt. A költő arcz- képe babérágakkal, virágokkal díszítve, orkhideák és délszaki növények között ott ékeskedett az emelvényen. Az arczbép előtt volt elhelyezve a Petőfi- s a Kisfalndy-Társaság, meg az egyetemi ifjak babér- koszorúja.

Széli Kálmán miniszterelnök, a költő veje, a Petőfi-társaság elnökéhez, Jókai Mórhoz intézett levelében tudatta, hogy halaszthatatlan teendői Budapestről elszólítván, nem jelenhet meg. Az előkelő díszes közönség soraiban ott voltak: Vörösmarty Béla államtitkár, a nagy költő fia, továbbá Wlassics Gyula miniszter nejével, Csáki) Albin gróf a főrendiház elnöke, báró Eötvös Lóránt az Akadémia elnöke, a veterán Tóth Lőrincz, a költőnek jó ismerőse, Zsilinszky Mihály közoktatás- ügyi államtitkár, Szily Kálmán az Akadémia főtitkára, Beöthy Zsolt, a Kisfaludy-társaság elnöke, Írók, a közélet számos jelese. A székesfej érvári Vörösmarty-kör küldöttségileg képviseltette magát gróf Zichy Jenő vezetésével. Az egyetemi ifjúság testületileg jelent meg. Debreczenből a Csokonay- \ kör, Nagy-Váradról a Szigligeti-társaságot küldőt- ] tek képviselték.

Az ünnep Bartók Lajos elnöki megnyitójával kezdődött, a ki bevezetésében a Vörösmarty-ünne- i pékről szólt.

Azt mondta, hogy a ritka lángelméknek nemcsak alkotásukban, nevükben és emlékükben is gondolat van, nagy és szent eszme, mely új és drága gyümölcsöt terem. Az ünnepek elsejét buzgó hála jeléül a Petó'fi-Társaság nyitja meg. Azután költői hévvel rajzolta Vörösmarty nemes alakját. Népek jósai voltak ama kör költői és államférfiak — így folytatta. Próféták, kik által szólt hajdan a néphez Isten. Szenvedve a töprengésben, idézték meg a haza hajdani sorsát. «Bomlásnak indult» — korholta népét Berzsenyi. «Megbünhődte már e nép !» esengett Kölcsey. «Nem volt, de lesz!» reménykedők Széchenyi. «De volt!» kiáltá Vörösmarty, s újjá teremtve, a mi volt, Magyarország lett is. De sötéten, fátyolozva, mint a tragédiában közelgett a fátum. Vörösmarty sorsa tragikus volt, a látnok sorsa, a ki tudta, előre megjósolta a «nagyszerű halált.» 0, kinek költészetét a nemzeti dicsőség képezte, ebben élt, lelke ebben fürdött, mint a sas az égben, mint a czédrus a verőfényben, egyszerre bukni látta nemzetét. A kétségbeesés megrepeszté a legforróbb honfiszivet, kioltá a legfényesebb lángéi mót. A ki egykor hős erővel dörögte oda «Rendületlenül!», most utolszor így szólt, hogy elbirhatat- lan keservét tompaságba fojtsa : «Rendüljön meg a