Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 29-es doboz
Ä. dásokra, a delegáczióK üresemen. cmuhu»u. ___ .. ____mm ocimacscssesei. mina- | v alószínű. A bécsi „Zeit“ jelentése szerint a követ- j össze az történik, hogy a Ház szüneteit lehetőleg | kezö delegácziónális üléseknek oly fontos kérdése- szűk korlátok közé szorítják. Így a húsvéti ünnepek _ ... •uiuiiii * _ „ „ s en az sem felel meg a valóságnak, hogy az uralkodó-család valamelyik tagját rábírtam volna a hor- vát helyzetben való közbelépésre. Semmi ilyesmire — Megint egygyel többen vagyunk, — sóhajtott, — most már megint megoszlik a honorárium. Hanem én azért tőletek nem félek. Én elhelyezem a magam kutyanyelveit. Csak ti is találjatok rá vevőt. Azzal odatartotta Friebeisz elé a kéziratát. 'Akkor még nem volt reszketős az irása, hanem egyforma, vékony, hosszú betűkkel irt s mindenféle ringy-rongy papirosokra firkált. Friebeisz el akarja venni a nyelveket. 1 r.— Halt! vén gonosztevő. Adsza, — nesze. ‘ — De csak szabad látnom, amit megveszek ? •— Veszsz meg, de nem látod előbb, mig ki nem fizeted. Különben lenézed belőle a point-t és megiratod olcsóbban! Persze, hogy csak tréfa volt. De néha nagyon kemény tréfa. fey, egyszer pénzszükség idején, amely nála minden hónap másodikától harminczadikáig tartott, hoz egy novellát. — Ilyet még nem ettél, óvilági gazember. Ez a gyöngye a munkáimnak. Harmincz forinton alul nem adom. Friebeisz, aki női divatlapot szerkesztett s tudth, hogy a női olvasóközönség kedveli Lau- kát, nagy fohászkodások közepette húsz forintban kiegyezett vele s megfizette a honoráriumot. Alig hogy Lauka lehalad a lépcsőn, már ordít utána: — Gyere vissza, Guszti... Gyere vissza!... Lauka alulról fölkiabál: — Ingyen nem megyek. Asztmám van. — Üssön a mennykő beléd, meg az asztmádba. Ezt a novellát nem közölhetem .a lapomban ... L_ Már akkorra végigfutott belőle másfél oldalt. — És vájjon miért nem, te vén hóhér? — Mert olyan éktelen disznóságok vannak benne, hogy a női olvasóim mind megszöknek, ha kiadom . . . — Ej, ej, lánczhordtát . . . Erre nem gondoltam. Hanem, tudod mit? — ekkorra már felkapaszkodott és rágyújtott a Friebeisz szivarjára, — add csak vissza a kéziratomat . . . Délutánra hozok mást. Szent apáczák lesznek benne és tömjénfüst. Gyere, Tóni! Azzal karoníogotf s húzott le a lépcsőn. Hóna alatt a kifizetett manuszkriptum. — Hová megyünk, Guszti bátyám? — Át a Naplóhoz. Annak írtam én ezt. De hát pénzre lévén szükségem, b 1 i n d r e eladtam az öregnek, tudtam, hogy visszaadja. Nem vetted észre, milyen lassan czammogtam le a lépcsőn ? Másképp nem hívhatott volna visz- sza ... A Naplónál is volt valami kifogás, de ott felolvasott belőle vagy három oldalt s az egész re- dakczió hentergett a nevetéstől. Ezzel aztán növelte a novella reális értékét. Pénzügyi műveletei Írói körökben ismeretesek voltak. Szana Tamás, most elhunyt jó barátunk, késő koráig mulatott egy úgynevezett stik- lijén. Vas Gerebenről szól az ének, akinek családi neve Radákovics. Szokott apró kölcsönöket adni irótársainak, de csak — hipotéka ellenében. Lauka egyszer megszorul s elmegy hozzá. — Nézd, öreg . . . Egy becses családi gyűrűm van, amely kincseket ér. Száz forintot akarnak érte adni. Kun László királyunk korából való ex stirpe Arpádiána. Mit tanácsolsz? ... Gereben hamar készen volt a tanácscsal. _ =— Ne add el, fiam, hanem tedd zálogba, ágg Jaj, pajtás, nem lehet ezt akárki kezébe adni. Nagyon becses dolog ez! ... S ha két hét alatt ki nem váltom: becsületszóra, — eladhatja akárki! — No, de nálam csak jó helyen lesz? Ezt várta Don Gunárosz, amint Laukát magunk között hívtuk. — Az a kérdés, mit adsz rá? . . . Vas Gerebent szörnyen fúrta a gyűrű s rá lehetett venni, hogy harmincz forintot adjon rá. Persze, a kiváltás idejére Lauka úgy elfelejtkezett róla, mintha a vaskorszakban zálogosította volna el. Több ízben találkozott Vas Gerebennel, de sohasem hozta szóba. Gereben pedig készakarva nem említette neki. Egyszer aztán szóba hozza nagy aggodalmasan. — Te, Gereben . . . Meg* van még az ä gyűrű? . . . — Már hogy a csudába volna? (Pedig ott volt a zsebében.) Azt gondolod te, hogy én tőkepénzes vagyok, aztán esztendőszámra tartogathatom a te gyűrűdet? ■— De nem rongyos gyűrű az, fráter, hanem családi kincs, amit emberségemre mondom: száz pengőért oda nem adok! . . . Vas Gerebennek tetszett a felbuzdulás. Tehát mégis értékes a gyűrű. Akkor jó lesz megtartani. — Már pedig az „becsületszóra“ volt adva, záros határidőig. Nem tartottad be, eladtam. — Te zsivány! ... Az én családi kincsemet . . . Kun László királyunk , . . — Jó, jó, — csak ne ordíts . . . Mit kaptam érte? Rongyos negyven forintot kaptam érte , , ,
