Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 27-es doboz
v xA PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Október 3. — Petőfiről. Irta: Palág-yi Menyhért. — Két közlemény. — (II.) A magyar nemzet mélyen arisztokrátikus érzelmű és mi sem csodálatosabb, mint hogy olyan tősgyökeres demokrata érzésű és gondolkozásu egyéniség fejlődhetett ki közöttünk, minő a Petőfié. Mi sem csodálatosabb, mint hogy épp ily egyéniség hódítja meg rohammal a nemzet szivét. A demokrataérzés tulajdonképen Petőfivel születik meg a magyar földön és a sors talán azért ruházta fel egyéniségét a lángésznek minden varázsával és minden a magyar szívnek rokonszenves vonással, hogy az uj érzés, az uj eszme itt gyökeret verhessen, erősen, dönthetlenül, a magyar népléleknek legmélyén. Petőfi megjelenése csak újból igazolja, hogy a lángésznek nem csak az a hivatása, hogy kifejezésre juttassa a nemzet ősi jellemvonásait, hanem az is, hogy egyszersmind uj, eddig idegen tulajdonokat hódítson meg számára, a melyekre a létért való küzdelemben a fenmaradhatás és továbbfejlődés érdekében okvetlenül szüksége van. Politikai meggyőzdéseivel párhuzamosan erős- bödik költői hivatásának érzete is. A kritikával vívott tusái közepett egyre növekedik önismeretben. Nem mintha a kritika neki világot gyújtott volna a költészet ösvényén, oh távolról sem; az ilyen kritika nálunk nem létezett és különben is a legnagyobb ritkaságok közé tartozik. De az ellenséges támadásoknak az a jó hatása volt, hogy Petőfit önvizsgálatra késztették, a mi által önerejéből mindmagasabb álláspontra vergődött. Emelkedő költői tudata akkor nyilvánul először, midőn 1844.-ben a támadó kritikának szemébe vágja: » A természetnek tövises vad virága vagyok én.« A ki ezt magáról kimondja, az azon módon meg is szűnt ily vadvirág lenni. Mikor a kritika még jobban kihívja öntudatát, támad »Képzetem« czimü költeménye (1845 ), melyben már az a Petőfi szólal meg, ki a legmagasabb költői feladatok megoldására érez magában hivatást, a ki Mint búvár sülyed a Mélységnek mélyére A legmélyebb tenge» A szív fenekére. A költőmüvész nyugodt, teljes tudata azonban csak 1847-ben »Dalaim« czimü remek költeményében jut kifejezésre. Ebben oly mesterileg jellemzi a saját kedélygazdagságát, hogy ahhoz hozzátenni, vagy abból levonni mit sem lehet. Mellékesen megjegyzem azonban, hogy Petőfi ítéleteit más költőkről nem szabad nagyon komolyan venni, még pedig éppen azért, mert gondolatvilága gyors átalakulásban van és igy a saját álláspontját csakhamar túlhaladja. Barátai, kortársai nem tudnak vele lépést tartani. Nagyszerű haladás korszakában él és mégis hozzá mérve egész környezete helyben állani látszik. Nem csoda, ha kezdik nem érteni, viseletét indokolatlannak tartani, elkapatottnak, önbálványozónak, hóbortosnak tekinteni. Pedig ő nem negélyezett; a zsenialitást nem affektálta, ámbár tagadhatlan, hogy gyakran nagyon is türelmetlen volt. De mit tehetett róla, ha ő látott oda is, a hová mások nem látnak és ha lelke eszményeken csüngött, melyek mások előtt érthetlenek maradtak. Átment volt az élet nagy iskoláján. Minél többet kellett szenvedőié, annál kifogyhatlanabb »Bolond Istók«-i vidám szeszélyre volt szüksége, hogy tönkre ne menjen. És minél mélyebb érzékenység lakozott szivében, annál nyersebbé kellett külsőleg válnia, hogy magát az élet ezer durva érintésétől megóvhassa. De a tenger-sok panasznak, mely lelkében az évek folyamán összegyülemlett, végül is ki kellett törnie. Már 1845-ben, az átmenet korában, igy kiált föl: »Ismerjetek meg végre!« Olvastátok vidám dalaimat ? Azt gondoljátok lelkemböl Írom ? Oh, dalaimban a kedv nevetés, Csak olyan ez mint a virág a síron. De többé nem leszek komédiás, Ki vig pofákat vág a közönségnek, És odabenn a színfalak között, Arczán kínszenvedés könnyűi égnek ! Leikéből irta ő azokat a vidám dalokat is, csakhogy ifjú lelkének inkább felületéről. Nem akarom én a második időszak Petőfijét az elsőének rovására emelni; csak fejlődését szeretném legalább nagyjából megvilágítani. A pezsgővérü, szeretetreméltó, köny- nyelmü ifjúság mindig magára fog ismerni Petőfi korábbi dalaiban ; szóval az örök vonások meg vannak azokban is, de egyéniségének legbenseje csak a második időszakban nyilvánul. A mi pedig komédiásságát illeti, abban van valami igaz. Nem hiába égett Petőfi lelkében a színészi szenvedély: ha a színpadról nem is érvényesülhetett, de értékesítette azt, mint költő ott, a hol nem maga beszél, hanem a népet szólaltatja meg. Olykor meg is látszik rajta, hogy csak álarczot öltött, de lelke különösen kezdetben oly szoros ölelkezésben van a népével, hogy a legfinomabb analízis sem volna képes abból kifejteni. Nem is törekszem én arra hogy őt ez ölelkezésből mesterségesen kibontsam' annál kevésbbé, mivel ő maga bontakozik ki belőle. , Ámde az akadémiai kritika évtizedek óta azon fáradozik, hogy mi ezt a kibontakozást valahogy észre ne vegyük. Fölmutat Petőfiben mindent: népet, nemzetet, hazát, csakhogy az, a mi benne legbecsesebb, a halhatatlan költő egyénisége, rejtve maradjon előttünk. Erre a legjobb eszköz volt a népdal. A népdallal elhomályosítani Petőfit, ez volt a hivatalos kritika főtörekvése. Azt nem lehetett mondani, hogy Petőfi valamely müköltőnket utánozza, mert az ilyen állítás hamisságát rögtön mindenki belátta volna. Azt sem lehetett mondani, hogy Petőfi Bérangernak és Heinénak epigónja, mert eredetisége sokkal tüneményesebb, semhogy óvatos professzorok ily állítást koczkáztattak volna. Hát kijátszották ellene a népet, a népköltészetet. És ime a csel sikerült. Petőfit elhomályosítani iparkodtak azzal, a kit ő legjobban szeretett: a néppel, elhomályosítani azzal, a minek ő kölcsönzött uj bájt, uj illatot: a népdallal. Mindaddig, mig Petőfiben csak a népköltészet megnemesitőjét fogjuk látni, ő maga okvetlenül titok marad előttünk. Azok, kik azt mondják, kogy Petőfi nem tett egyebet, minthogy a népköltészetet művészi magaslatra emelte, kitagadják Petőfi költészetéből magát Petőfit. Mert az lehetetlen, hogy lírai költőnek ne legyen más ambicziója, minthogy ő művészibb formát adjon a népköltészetnek avagy finomabb szellemet leheljen beléje, hiszen akkor a saját egyéniségét soha kifejezésre nem juttathatná. Már pedig a lírikusnak minkenkor az a főtörekvése, hogy a saját egyéniségét megörökítse. Nem is az úgynevezett népiességben rejlik Petőfi költészetének legfőbb jelentősége, hanem azon eszményekben, melyeknek ő halhatatlan képviselője. Ezek az eszmények 1845-ben kezdenek benne forrongani, és ezért ez az esztendő,, sok tekintetben a legérdekesebb egész szellemi fejlődésében. Láttuk, hogy alakulnak demokrata meggyőződései, láttuk,hogy nőnek öntudatával együtt költői czéljai. Helyzete javul, nem kell többé minden erejét megfeszíteni, hogy megélhessen; az anyagi létért való küzdelme enyhülni kezd, van már ideje, módja magába mélyedni. Felszakadhat lelkében mind az, a mi ott évek óta lerakódott. Kedélye keresheti mind azt a gyengédebb táplálékot, melyet a hajléktalan kalandornak nélkülöznie kellett. A rendkívüli fáradalmak és erőfeszítések után inai mintegy megereszkednek; beáll a visszahatás, melyet az »Apostol«-ban igy rajzol: Szegény fiú te, mikor élsz magadnak, Lesz-e idő, midőn magadnak élsz ? Te szétosztod mások közt lelkedet: Lesz-e, ki néked adja lelkét, Vagy lelkének csak egy darabját, Vagy egy tekintetét csak, a miből Gyanítanom lehetne legalább, Mi a boldogság ? . . Oly szomjas szivem, hogy Fölinna egy záport, s talán Egy harmatcsepp sem hull reá soha ! Ezt vele kell éreznünk, hogy megértsük Etelkához való szerelmét, kit jóformán csak akkor szeret meg, mikor az már a ravatalon fekszik. Látni kell, mily ketségbeesetten kapaszkodik ebbe a képzelŐs- ködésbe, hogy megértsük lelkének minden a zordon élet által visszafojtott gyöngédségét. És hogy a pohár csordultig megteljék, még egy másik szerelmi kísérlet csalódásain kell által mennie. Világfájdalomba esik és ennek vergődései között születik meg az uj Petőfi. Ez a világfájdalom, vagy talán jobban mondva, világgyülölet, azokban a szaggatott kisebb versekben jut kifejezésre, melyeket Szalk-Szent-Márton•? — *""&> _ I szont a német császár kíséretének tagjaival ban irt, mindenek felett pedig »Az őrült«-ben. E költeménynek alaphangja a kaczajjá váló kétségbeesett harag. — Nem külföldi poétáktól kölcsönzött érzés ez, hanem egészen Petőfi egyéniségéből forrott ki. Még az a szilaj nyerseség is meg van rajta, mely mintegy az első időszak Petőfijéből tapad hozzá. De már jelentkezik benne az a Petőfi is, ki »a legmélyebb tenger, a szív fenekére« száll alá és a ki megborzad attól, a mit ottan lát. Megborzad, de egyszersmind féktelen haragra gyűl és haragjának, kaczajának mélyibül kiérezzük, hogy ő neki hinnie, törhetlenül hinnie kell a jóban. Petőfi vérmérsékleténél fogva optimista és a mily mély volt kétségbeesése, oly magas lesz később hite. A kételyt, mely lelkét szaggatta, azonban csak 1847-ben tudja tisztán kifejezni »Világosságot« czimü bölcselmi költeményében. Minden költőben, a ki a természet iránt mély érzékkel bir, elébb-utóbb feltámad a bölcselő. Petőfinek, a ki fel tudta fedezni a magyar alföld bájait, elébb-utóbb filozoffá kellett válnia. »A csárda romjai« czimü gyönyörű költeményében láthatjuk, hogy a leírás miként megy át abba a szemlélődésbe, mely a filozof lélek jellemvonása. Sajnos, a kor lázassága elvonta Petőfit a nyugodtabb szemlélődéstől és nem engedte benne a metafizikai elemet erősebben kifejlődni. Ezt az elemet, mely Petőfi költészetében csak csirájában van meg, annál hatalmasabban fejlesztette ki Vajda János, és ezáltal oly mélységet ér el, a minőt eddig magyar költő még csak meg sem közelitett. Petőfi bölcselmi hajlama a társadalmi kérdések felé fordul. A »Világosságot«-ban igy szól az észhez: Nem kérlek én, hogy átvilágíts A más világnak fátyolán, A szemfedön ; , csak azt akarja tudni, hogy mi itt a földön az ember czélja. Az egyénnek külön független czélja van-e, vagy ő csak ize annak a nagy szervezetnek, melynek emberiség a neve. Látni való, hogy az önzésnek és szeretetnek kérdése van itt fölvetve. De ha már nem is kétkedünk, melyiket a kettő közül kell választanunk, ismét az a kérdés támad, hogy használunk-e a szeretettel, az önfeláldozással: A kérdések kérdése ez, Es nem a »lenni vagy nem lenni ?« Használ-e a világnak, a ki érte Föláldozá magát V Petőfi szerető, önfeláldozó lelke benne van e néhány verssorban. »Lenni vagy nem lenni« : ez az önzés nagy kérdése; de a szerető szív, ha bölcselke- dik, csak azt az egyet kérdezheti, hogy a »nem lenni«, az önfeláldozás által hasznára válik-e a világnak, elő- mozditja-e a boldogságot, szolgálja-e a haladást ? Mert a főkétely ép az, hogy van-e haladás, van-e boldogság. De hát ha úgy vagyunk, Mint a fa, mely virágzik És elvirit. Mint a hullám, a mely dagad, I a. v tx i, ujciyct a császár ma nyújt át a I Burgban Ferencz József ő Felségének. Aztán lesimúl, Mint a kő, melyet felhajitunk, Aztán lehull, Mint a vándor, ki hegyre mászik, S ha a tetőt elérte, Ismét leballag. S ez igy tart mindörökké : Föl és alá, föl és alá . . . Irtóztató, irtóztató! Kit még meg nem szállott e gondolat, Nem fázott az soha, Nem tudja még, mi a hideg, sat. És ez a kétely az emberi szívből teljesen ki nem oltható. Mi újabbak ugyan Darwin által megismerkedtünk a fejlődés némely általános törvényeivel, de ezek egyáltalán nem oly megnyugtatók, mint azt némelyek hirdetik. Darwin tana nem ád biztosságot a haladás, a tökéletesedés kérdésében és a német természettudósok és filozofok össze is vesztek a tökéletesedés fölötti vitában. A kétely marad a régi, ámbár ma uj alakban fejezhető ki. Petőfihez azonban mi illett volna jobban, mint hogy ő a társadalmi problémát az önfeláldozásra kész lélek álláspontjából fogalmazza. 1846-ban, mikor pesszimizmusából kigyógyulni kezd, egyszerre találja meg szerelmi és politikai eszményét, Júliáját és a világszabadságot. Mi sem érdekesebb, mint látni, hogy a két eszmény, mint fejlődik párhuzamosan egymás mellett és mint ölelkezik egymással a »Beszól a fákkal a bús őszi szél« czimü költeményében, melyben lelkének egész gyengédsége és szabadságrajongása egymást gyönyörű kontrasztjuk által kölcsönösen emelik. És szinte félve kérdezzük, hogy a két eszmény közül melyik lesz hatalmasabb. Petőfi azonban nem kétkedik, ő a szerelmet feláldozza a szabadságnak. Midőn ő most fejlődésének második időszakában visszatekint múltjára, akkor többé nem a regényesség az, a mi lelkét megragadja. Az éhező, fázó, kiűzött, kivert proletár tudata támad föl benne; e proletár az a vad borzasztó alak, melynek láttára »lelke lelketlen sziklává kövüL« Ennek dühe tombol fékevesztetten az »Apostol«-ban az emberi társadalom minden töx-ténelmi alapja ellen. A hangulatot, melyben e költeményt irta, legjobban jellemzi a következő leírás, melyet a fergetegről ad : Népetlen utczákon csak egy Örült bolyongott, A fergeteg. Nyargalt az utczákon keresztül, Miként ha ördög ülne hátán És lángsarkantyut verne oldalába. A háztetőkre ugrott föl dühében És besüvitett a kéményeken. Tovább rohant s teli torokkal Ordítozott belé a Vak éj siket fülébe Aztán a fellegekbe markolt, Rongyokra tépte éles körmivel, S reszkettek a megrémült csillagok, S a felhődarabok között Idébb-odább hömpölygő a hold Mint a holt ember a hullámokon. Egy pillantás alatt
