Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 26-os doboz
Befogva sebeit a vérző mellnek S az éi ködén a menybe szállnak at. Ki száll előttük fehér paripán, Honvéd-ruhában — a szívében dárda? ^ Láttátok, márcziusnak idusán, Mikor ezreknek lelkét általjárta, A büszke szó mely ifjú ajkán zengett S fölébredett rá alvó szivünk, eszünk! Még a holtaknak is fülébe csengett Az eskü: „Rabok tovább nem leszünk!“ Ö az! először néki tárúl Az üdvösség kapuja! ö belép. Isten mosolyg rá trón magaslatárul, ötét csókolja homlokon elébb! Aztán a többi — őt vezérli kézen Csodavirágok fénylő-erdejébe, Hogy ámuló szeme gyönyörrel nézzen A mese-földre, melybe most belépe. Ez az óhajtott menny mosolygó képe, Itt a szabadság, — az örök tavsaz! Boldog mosoly, örömköny minden arczon, A megnyugvás fehér sugára az, Mely úrrá lett a gyilkos földi harczon. Kristályhegyeknek csillagékes ormán Örök mosolygó napfény, — hárfa zendül És minden idvezült szív összeforrván, Együtt viharzik boldog érzelemtül. A gyűlölet, harag, bűn — mind kizárva, Nincs többet gyászoló szív, nincsen árva,. Meghalt a fájdalom — mert odafenn Egy érzés él az örök szerelem! ,.. De még a költő szemén iil a köny’, Ez ismeretlen gyémánt itt az égben „Mi bánt, én dalnokom? Hát idefönn A rózsakoszorus, szép üdvösségben, Mely himnuszával testvérül fogad, Magaddal hoztad földi gyászodat? Vesd el — a föld sötét, vérző, hideg — Ülj mellém — s várjad itt szeretődet!“
