Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 26-os doboz

Erdei lak. Dalverseny és Petőfi.

Irta: Szemere Pál.

1.

Argyérust oktatván a vasorrú bábák,

Mondják, matériám opus superábát,

Értették bölcseink, s kik nem voltak kábák, Tánczra egyengetvén mindenki verslábát, Hosszú-rövid lábát, rövid-hosszu-lábát,

Mondják: forma rei esse semper dábát.

Mondák, sokszor mondák, de hiába mondák, Mert csak Isten teremt aranydús Golcondát, És csak Isten teremt keblet, mely tevékeny, Keblet, mely érzésben gazdag és termékeny. Hol meddő a kebel, sőt puszta és üres,

A mit szül nem egyéb, mint csak markó-füles. Hiába emleget varázst, bá,t és kecset,

Az ilyen szív nem zeng, csupán nyelve fecseg. Az ily szív a lombok virágán rút hernyó, Horácz szavaival csak pedestis sermó,

Ki bár tudós bagoly, igen tudós bagoly,

Csak az apostolok nyergesén lovagol.

A formát nem lehet hordani tenyeren,

Mert alkotó szellem szent méhében terem.

De nálad, eöcsém, fő dolog a forma, Koporsódeszkádnak mindig fönn volt orma. Hol előtted feltűnt a románcz vagy baliád,

Ott is főleg saját érzelmidet daliád,

Nem ijesztett vissza bitó és pelengér,

Édes, dicső hazát, szabadságot zengél;

S mig más csak poharát s egri borát látta:

A te lelked Dobót és tettét imádta.

Hányán verselték el, hányán a szerelmet 1 De csak hazug szájjal szóltak ő kegyelmek.

A kis, szelíd rózsa lett nagy napraforgó,

Nehéz szaga csípős volt mint papramorgó.

A sóhaj, a fohász dühöngött mint orkán,

A szív oltárlángja lett tűzhányó volkán,

S midőn féldivattá vált e rodomontád,

A női világot igy te nem boszantád,

Szerelmed rózsáját a hányszor elzengéd: Nyájas voltál mindig, szelíd, nemes, gyengéd!