Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 26-os doboz
«Ifjú hajnal — hova lön a lantos?» — És a hajnal némán elpirul. «Tünde alkony — tudsz-e dalnokunkról?» — És az alkony busán elborul. S mind nagyobb a vágy, mind égetőebb, Föltalálni a hon dalnokát. Kínosan sóvárg a bánatos nép, — Nincs ki eltalálja szívbaját! — S oly borús az ég, ha napja elhunyt, S szinhagyottan — hervad a virág. — 5 dalnokáért újra útnak indul, Újra kérdi völgyön — bérczen át. S jel, mi rámutatna, nincs a földön, Nincs az égen egy sugárka fény; Lombsóhaj, pataksirás, virágköny Csak panaszt rebegnek völgy ölén. «Hol a dalnok?» — kérdik szírt falától. «Hol a dalnok?» — busán visszazug! Nincs vigasztaló hang, nincs sehonnan! Száz utat követnek — mind hazug! S már a%szivet dúlja lángoló kín, S fölszakadni nem bir a kebel; Ami úgy fáj, ami olyan égő: Enyhülést csupán kitörve lel. Egy szó dalnok ajkán — jól kimondva, Egy hang istenihletett húron Ah minő üdv!... Messze tért a dalnok — Oly boldogtalan az árva hon! «Harsogó vihar bérezek tetőin Ádáz hab — haragvó tengerár, Borús égnek vad leánya — villám: Szóljatok — a költő merre jár? Merre hurczolod el őt irigy föld1? Merre érzed hátadon nyomát? Hol hazájavesztett dalnok él: ott Bús vonaglás reng veséden át!» Hajh, de mind hiába, mind hiába! Nincs a dalnok, eltűnt nyomtalan! Csüggedetten tér a honfi vissza, — Néma kínban oly vigasztalan! — S mig csorogni hagyja szive könnyét, És nyugodni készül tűzhelyén : Zsarnok ajkáról gunykaczajt hall, S hős harag lobog föl bús szivén.
