Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 26-os doboz
A halott kinek sirja nincs. «öltő ! égtél mint csillag, s leestél. — Csillagnak ha meghal sincsen hamva ! Sem fagylaló éjszak, sem kies dél Sírja nem lesz, ha lehullt rohanva. Mindazt, a mi benne elmulékony, Fölcsókolják, enyelgő játékon, Égi szellő s a meny tiszta harmati 1 Két eged volt ; egyik látta kelted, Látta másik hunytod tüneményét. Az első sugárt azon lövelted, S itt Ontád ki lelked végső fényét. Magyarország, hol bölcsőben fekvői ; Sírodat hát követelte Erdély ; Boldog az: birt élve, — holtan légy ezé Eljegyzett, s mint féltékeny menyasszony, Rejt a sírva kereső anyától. De mit nincs erő, mely fogva tartson : Hol van lelked, költő ! e szent lang hol ? Oh, ha sírod, s ben koporsód volna, Föltépném, hogy fölkeltsem alóla S kebleinkbe gyújtsam ezt a szent tüzet. Kikeletkor a virágok szirmán Illatként röpülj be, költő lelke ! Majd az ifjú, virágot szakítván, Az illattal szerelmet lehel be. Szállj sugárként lányaink szemébe, Szítván hűség szelíded hevére, Mint tanitják édes, édes dalaid ! Ihlet.képen szállj le a homlokra, A mely izzik szent őrület lázán. Jöjj, mint tűznyelv az apostolokra, Honszerelmet égve magyarázván. Jöjj galambként, s — mert te nem felejtéd Olajággal anynyi vér s verejték Gyöngyét jöjj törülni néped arczain ! Vagy, költőnek nyughatatlan lelke, Látogass meg szörnyű zivatarban, Mikor az ég, fulánkot lövelve, Sziszeg és öl irgalmatlan harczban, Poklon rést üt villámmal a menny-ég, Bele söpri a föld felgyűlt szennyét, S a tisztult világra kék szeme mosolyg. Bartók Lajos.
