Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 23-as doboz
Székesfehérvár, 1899. w XXVII. évfolyam. 85. sz. f ¥ POLITIKAI LAP. Szerkesztődig : — Nádor-utcza ll. — Telefon sz. 47. ílí------ Felelős szerkesztő: \ K iadó hivatal: a hova a hirdetések és előfizetési pénzek íküldendők : Klöhner Piter cs. és kir. udv. könyvkereskedése l\l R A I) A 3 LAJOS. — Telefon sz. 11. — jj! Elöíizetisi iírak : — Egy évre 8 frt. — Fél evre 4 frt. — Negyedévre 2 frt. Egyes szám ára 6 kr. Hirdetések zárlata : a megjelenési nap déli 12 órája. A lap megjelenik kedd, csütörtök és szombaton ____ ______ mindig este 6 órakor._______________________________ A Petöfi-ünnepek. A tündérmesét újra átéltük. Újra végigsuttogott széles e hazán az a fenségesen szép mese. Újra benépesül fantáziánk ragyogóan szép alakokkal. Mert Petőfit ünnepeltük. Onnan a Nagy-Alföldről, füzesek árnyából, balk csobogás indítja útnak a százszorszép regét és sejtelmes bangókat hallunk. Mintha valahonnan máshonnan jönnének. Mintha Petőfi lelke röpködne szerte közöttünk. Szinte látjuk a látományt. — Avagy csak érző lelkünk sejti ? Szinte halljuk a lantot. — Avagy csak csengő viszhang az a távoltól, mely meg- rezegteti keblűnket? Látjuk, halljuk. Az az ő lelke, az az ő lelkének haDgja. Bennünk van az ő nagy lelkének egy-egy kis atomja; lágy Bzárnjára vette azt a szellő, szerte hordta a vihar, mindegyikönkbe jutott belőle. Ez az, mi belőlünk lát, mi belölünk hall. Most a sok lólekdarab egygyó tevődik össze. Valami kimondhatatlan ünnepélyes csend terül el a téreken, befödve rónákat, hegyeket. Megáll a szellő ie egy pillanatra, mely előbb még a regét suttogta tova, nem rezdül mtg az elébb még bólintgató falomb. S a nagy csendben, a mi szivűnkie ült, egyszerre csak suhogást hallunk. Minlba szellem szállt volna keresztül. Úgy érezzük, hogy az ő szelleme. S kezdünk látni. S mi látók, ünnepeltünk. Mentünk templomba, melynek szűzi fehér oltárára ez a szó van ragyogón felírva : Haza. Hajtsuk meg tejünket az oltár előtt s azután emeljxlk fel azt, hogy egy fénylő alakot lássunk. Ünnepeltünk. Szedtük magunkba az ő nagy lelkét. Lelkének lelkét, az ő írását. — Az írást. — Tanuljunk tőle, lessük el szavát, hangját, szive dobbanását. Az rezegjen keresztül a miénken. Ünnepeltük benne a magyar leltet, a mi Géniusz untat, mely teremt, alkot. A magyar őserőt, mely felzudul a forrás mélyéről, ha az időt szava előszólitja s toválb hömpölyög széditőn útjára, hova az idők küzdése bivja. A magyar szabadságot ünnepeljük benne, melynek alkotásában teremtc-munkát végzett. Ünnepeltünk és imádkoztunk. Csak ünneplő szó és hálaadó ima- szózat, szállhat ajkinkról a magasba. Álmodjuk végig újra azt a nagy-nagy regét. Lássunk bele a ködbe, mely már-már beborítja a múltat. Emlékezzünk, idézzük vissza az ő szellemét s gyönyörködjünk benne. S oldjuk meg sarunkat azon a helyen, a hol a templom rombadőlt, a hol az égi jelenség ágyudörgós, csatazaj, halálhörgés, e földrengető orkesztrum közepette letűnt. Hozzád széliünk, Petőfi szelleme. Olvassuk lelkedet, olvassuk írásodat 8 tanulunk belőle. Óh sokat, mindent tanulunk belőle. Próbáljuk megérteni nagyságodat s szinte beleszédülünk. Napodba akarunk nézni s nem tudunk. Látjuk dicső alakodat. Egyik kezedben lant, a másikban kard. Előtted hever a szolgaság fegyvere: a láncz. Széttörötten, porba lökve. S te mind messzebb távozol tőlünk. Távozol a legeudák országába. Csak már a káprázat, a visszaverődő csillogás a mienk a te alakodból. De itt marad a te nagy lelked, mindegyikönkbe jut belőle egy iz s ez felemel bennünket, ha meghajolni készülnénk; it| TÁRCZA. Egy könny. Tehettem róla, hogy ha régre Ajkamra tört a vallomás, S erőt vett büszkeségemen Egy olthatatlan, szent varázs ? Hát miért dalolt a íülmilécske Ott fenn szerelmes éneket ? . . . Tehettem róla, hogyha minden A vallomásra késztetett? Te, csak te voltál érzéketlen ; Fagyos mosoly ült ajkadon, Szerelmem esdeklő szavára El nem hagyott a nyugalom. S hogy lopva szép szemedbe néztem, Egy könny rezgett pillád alatt . . . S ha sírba dönt is jégszavad, E könnyért ott is áldalak. Hervay Frigyes. A tizenharmadik. — Franctia hnmoreszk. — Szőlőimnek tizenharmadik gyermeke vagyok. Mikor megszülettem, atyámnak egy úgynevezett jő barátja tanácsolta, hogy e különös körülmény föl legyen tüntetve nevemben. Atyám — nem hiába, hogy gimnáziumi tanár volt, — szót fogadott s a latin Tertius l'ecimus (tizenharmadik) nevet adta nekem. Huszonegy éves koromban beleszerettem egy angyalba. Neve Klára volt, de a család tagjai, valamint azok, a kiknek kilátásuk volt családtaggá lenni, Klárikának hívták. Klárika mindenkit elbájolt. Életének tizennyolezadik évét taposta, állandóan könnyű fehér ruhát viselt, de dicsekedhetett azzal is, hogy atyja vagyonos ember hírében állott. Mikor szerelmet vallottam neki, szemérmesen lesütötte szemét s így szólt: — Beszéljen a — papával! . . . Két hónappal később egyike voltam a halandók légbőldogabbjainak. Engedélyt nyertem, hogy őt naponként meglátogathassam s esténkint csak bizonyos czél zásokkal a késői időre, tudtak tőle eltávolítani. Egy ezép alkonyaikor együtt ültem fehér ruhás arámmal az ebédlő szobában. Rövid idő múlva egy diáksapkás fiatal ember lépet be hozzánk. — Hurrá Klárika 1 — kiáltott jókorát és minden teketória nélkül csókot nyomott angyalom kivánatos ajkára. Eközben felém sandított s én e sunyi tekintetből azt olvastam ki: »Mily kellemetlen véletlennek köszönhetem e szerencsét?“ Egymásnak bemutatlak benneteket, — mondá Klára. — Ez itt Róbert bátyám, ki a bonni egyetemről tért épen haza, ez meg itt jegyesem, Uniere Tertius Decimns ur. — Ön egy ősrégi romai ? — kérdé a diáksapkás ifjú. — Hogyan ? — Oly latinos neve van. — Hja, atyám gimnáziumi tanár volt, — feleltem büszkeségtől eltelve. — Tertius Decimns, — folytatta fejcsóvál- gatások között Róbert, — különös név. Mondja kérem szerencsétlen ön? — Ugyan mi jut eszedbe, kiáltott közbe Klára. — Távoz innét, jobb lesz! — Ne ingereld fel magad I — kérte őt Róbert. Csak azért kérdem, mert Térti ns Decimns annyit jelent, mint: tizenharmadik, azt pedig mindenki tudja, hogy a tizenhármáé szám szerencsétlen szám. Ha leány volnék, nem szeretnék Tizenhármasné ténsasszony lenni, annyit mondhatok 1 E szavak után gúnyos mosolylyal hagyta el a szobát. Klárika két orczájáról letűnt a rózsás pir. Aggódva kérdezte: — Igaz ez ? Lapunk mai száma 6 oldal.
