Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 23-as doboz

Petőfi Sándor.

Mint meteor jelent meg a magyar irodalom egén és mint meteor tűnt le az örökkévalóság tengerébe. Mily rendkívüli költői egyéniségének büvöletes varázsa! Milyen tüneményszerü pályafutás és rohamos fejlődési menet, mily páratlan termékenység, mily bámulatos emelkedés négy világfelfogás, mint művészi erő tekintetében 7—8 esztendő alatt 1842—1849-ig. 7—8 esztendőről van szó és mégis korszakokat lehet bennük megkülönböztetni. Mintegy azt mondta neki a sors élete hajnalán: „Nyolcz súlyos és gazdag évet adok neked, gyermekifju, nyolcz évet, hogy elérd a lángelme legmagasabb csúcsát. E rövid évek alatt Te ki fogod fejezni mindazt, a mi évezred óta néped lelke mélyén aludt. Erősebben kell átérezned minden érzést, mint bárkinek, de fájdalmad és gyönyöröd örökké meg fog maradni. Szenvedéseid, nyughatatlan- ságod, bolyongásaid fejében kettős jutalmat adok; lángoló ihletet és korai halált.“ És valóban csordultig telt meg számára az életboldo'gság habzó pohara és fenékig ürítette ki, az élet fájdalmának keserű kelyhét,

Már feltűnésekor jelentkezik teljesen készen a szin- és tartalombeli gazdagságnak teljével. A tartalom az övé, a szint és zamatot a népköltés szelleme adta hozzá. E kölcsönt kamatostul szolgáltatta vissza nemzetének.

Megénekli a messze elterülő rónát, a magánosán álló csárdát, a délibáb rengő tavában vágtató méneket, a botjára támaszkodó juhászlegényt, a száguldozó csikóst, felviszi a pusztát az Olympra: megénekli a rózsás hajnal hasadtát, a bájos kikeletet, az örökké szép természetet, az édes, a gyötrő szerelmet. A. napsugárnak nincs oly gazdag szin;törése, iránt a hány sugárra oszlik e költő« lélek szőreimének lángja.

S mily gyű- ,ygd és benső szív választottja és a természet irs£ti szerelme:

Ha megcsókolsz, ajkaimra Ajkadat szép lassan tedd,

Fel ne keltsük álmából a Szendergő természetet.

Nyomorúsága közepette a legkicsapongóbb friss kedv pezseg dalaiban:

Kedvemnek ha magja volna, Elvetném a hó felett S ha kikelne: a rózsaerdő voszoruzná a telet.

az élet nyomorát, ily hangok * : „Ejnye mi az isten

i.“ „Hortobágyi korcs- Befordultam a konynéltó hang legin- különösen János mesében mindazt, szenvessé teszi,

búvár siilyed enekére, már nevetés csak és az Apos- etes eszméket tartalmazó el- ,zt kérdi:-omjas szivem hogy Hn

dl reá soha.

'ölet vesz lelkén t“-ben jut kife- a kaczajjá vált

ett, sohasem mény egy <nden, a 'a épen ige. így

I

___________| |________l_H

J

óltevőjévé vált tálát a népnek az által, hogy leszállt hozzá, cs* azért, hogy magához felemelje.

Vándoréletének bolyongásai közepette igy rajzolja önmagát:

„Csavargónak szilottem, csavargó vagyok én.“

Nemsokára azonban a csavargóból, a kóbor lantosból, a sárga pitykés közlegényből, a bormámor könynyehnt dalnokából a lelkesedéstől és izgatottságtól elragadott néptribun, a demokratia és világszabadság zászlóvivője, majd a rcspublica lángszavu. mély hitü, prófétai ihletű költője, a forradalmi szellem látnoka, az európai szabadsáfpnc valóm eszméinek apostola, a közérzelem kifeje \ a nemzet ébresztő, nép- talprariasrztó Tyrtaeus.. iesz. A népköltés emlőin nagyra nőtt nemzeti költő áll előttünk. A nép szerelmével együtt kél a „Százszor szent égi szabadság imádata“.

Azelőtt a néppel azonositotta magát, most már a hazával forr teljesen össze, a hazával, melyről azt mondta rózsás jó kedvében: Ha a löld Isten kalapja, Hazánk bokréta rajta. A költő szárnyalása egyesül immár a hazafi tö- ] rekvésével.

Hazája iránti szeretetének először 1844-ben a „Honfidal“-ban ad kifejezést.

„Tied vagyok, tied hazám É szív, e lélek.“

Még korholja a jelent, még nem bízik a jövőben. A „Mért nem születtem ezer év előtt“ ez. költeményében meg épen a múltat dicséri, de „A hazáról“ czimüben e szavakkal: Oh magyar dicsőség, mely jött és távozók, hogy századok múltával újra lássák fényét a népek és rettegjék“ már hisz a hajdani dicsőség feltámadásában. 18443-ban fordulópont áll be Petőfi hazafias költészetében, a mennyiben mint í szabadság szószólója már izgat a nép érdekében.

„Csak. a zsarnok s a szolgalólek,

E kettő az én ellenem“

mondja Sylvester éje 1847-ben czimü költeményében.

Megalkuvást nem ismerő függetlenségi érzete, a csúszómászó lelkek iránti gyűlölete már hevesen nyilatkozik a kutyák dalában:

„Ha férfi vagy, lágy férfi; Függetlenségedet A nagy világ kincséért Áruba ne ereszd!“

Hires költeményének a „Dalaim“ utolsó szakában már a legkeserübb kifalcadást olvassuk: De mit tűr a szolgaságnak népe Mért nem kél föl, hogy lánczát letépje Arra vár, hogy Isten kegyelméből Azt a rozsda rágja le kezéről.

De ha sokszor szégyeli is, hogy magyar, s arcza szégyenben ég, szégyenlenie kell, hogy magyar, mégis csak igy szól: „Addig ostorozlak nemzetem, mig végre Feldobog szived, vagy szivem megszakad,“ mert szereti, hőn szereti, imádja gyalázatában is nemzetét.“

De imé megváltozók hangja. Még csak hallani sem akar a múltról, mert . „Most a világnak Nem csalogányok,

Hanem pacsirták kellenek.“

Érzi már a hajnalt, véres napokról álmodik, a hol

„Az ó világnak romjain Az üj világot megteremtik.“

Valóságos vízióként látja már a forradalom kitörését, érzi, mint az állat a földrengést.

Zajongó lelke alig várja, hogy lantját felcserélje karddal és müvét ott fejezze be a csatatéren :

„Csak szólna már, csak szólna már A harezok harsány trombitája A csatajelt, a csatajelt Zajongó lelkem alig várja.“

Költői kötelességének tartja azt is, hogy a sötétben világítson, mert a költő

„a szabadság örök lámpája.“

A költő továbbá

„Az istenség szent levele Melyet leküld magas kegyében "ózzátok, gyarló emberek, elybe örök igazságát kezével irta meg.“

zivében s minden „szivütése 'lág boldogságáért“, i gondolat, hogy ágyban, meghalni.

, „melyen villám fut ke- zélvész csavar ki tövestül; ől a völgybe eget-földet it le.“

idalom eszméi lelkében is áltak és ime már nemcsak rajong, hanem az európai :

szabadságmozgalom harezosaként egy közös sírban kíván pihenni mindazokkal:

„Kik érted haltak, szent világszabadság.“

Nemzeti érzületével itt már bizonyos koz- mopolitikus vonás vegyül.

1848-ban uj korszak domborodik ki Petőfi fejlődési menetében és világnézete kialakulásában.

Két eszmeért rajong csupán:

„a függetlenségért és a respublicáért.“

Á forradalom költője tárul fel előttünk. Petőfi mintegy termett a forradalom lázára és szenvedélyére. Szive alkalmasabb volt arra, hogy a szenvedélyek kohójában szétpattanjon, mint a gőz túlfeszültsége következtében a kazán, semhogy megolvadjon, mint a hó a márcziusi nap melege folytán. A mint szerelmi dalai meg- kapóknak tetszettek játsziságukban, époly im- posánsak hazafias és forradalmi dalai, a melyekben a harag égő köveit dobálja, mint egy tűzhányó; a melyekben a gyűlölet élezei czi- káznak, mint a sújtó villámok. A mint szerelmi lantja kölcsönözte a csalogánytól az epedő kéjsirást, a vulkán tüzébe mártott tolla a mennykövekből lopja a dörgést. A mint ott áldani tudott, mint egy angyal, itt átkozódik, mint egy daemon.

Petőfi a szabadságharcz költői megtestesülése.

Senki sem fejezi ki ezen idők kemény forgatagát, tomboló vágyait, izzó lángját oly lávaszerü tombolással, mint Petőfi a költészetben és Kossuth a politikában.

A haladás eszméjét — igaz — Széchenyi pendítette meg, ő tőle ered a merész nyilatkozat: „A magyar nem volt, hanem lesz“; de az eszme megvalósulását Petőfi és Kossuth lelkesítései mozdították elő. Petőfi az első magyar költő, ki a múlttal teljesen szakit és ki a népies nemzeti költészetet diadalra juttatja.

Forradalmi költészetének hangja sivit, mint a vészmadáré, midőn a zivatart megsejti. Ki- hangzik belőle a kardok csattogása, a harsona harsány hangja, az ágyudörej, a diadal ujjon- gásai. Az égföldrázó „Talpra magyar“-javai, a melyet 1848. márczius 15-én négyszer szavalt el a hallgatóság lázas lelkesedése között, kezdődik forradalmi költészete. E dal volt egyszersmind, a felszabadult sajtó első nyomtatványa.

A sajtóról lehullt a bilincs és Petőfi akként apostrophálja: „Először is én üdvözöllek, ki imádkoztam és küzdöttem éretted, üdvözöllek“ oly magas örömmel, a milyen mély volt fájdalmam, „midőn nélkülöztünk tégedet.“

O nem volt megelégedve a márczius 15-ike utáni dolgok lassú menetével, hanem radikális reformokat kívánt, respublieát akart.

A királyokhoz irt lázas dithyramb megdöb- bentőleg hatott. Petőfi elfeledte azt, hogy mindig tántorithatatlanul ragaszkodott a magyar a koronához, elfeledte azt, hogy a századok viharjaiban állotta ki e dynasztikus érzés a tüzpróbát.

Még egy Petőfinek sem bocsáthatta meg a nemzet a merész hangot.

Mikor Jeliasich a bécsi kormány nevében Magyarországot leverni készült és általános rémület támadt, Petőfi a „Fekete piros dal“-ban „vérbemártott lantját véres kezekkel pengeti“ és gyászt jósol a magyar nemzetnek, látva hogy a vészek mindenfelől környezik. Petőfi hitta a halált és akkor jelent meg ez előtte, a mikor legboldogabb volt, mikor szerelméről szólva, maga monaá: „Egész babérerdőnél egy rózsabimbó többet ér.“

Búcsút vesz a költészettől is, Írván:

„A hadistenhez szegődtem Annak népéhez megyek;

Esztendőre hallgat a dal Vagy ha irok, véres karddal írok költeményeket.“

Megénekli aztán a négynapos ágyudörgést Vízakna és Déva közt s dicső vezérüket, Bem tábornokot. Nagy hittel festi az erdélyi hadsereget és külön énekli meg a vitéz székelyeket: „Nem mondom én: előre székelyek, előre mentek úgyis, hős fiuk.“

Ä két ország ölelkezésében a székelyekhez küldi lelkét, gyönyörködik e dicső népben és csókolja fegyvereit, melyek úgy tündökölnek a világ előtt. Az „Élet vagy halál“ czimü költeményében hevesen kikel a hálátlan nemzetiségek ellen, kik annyira megtudtak feledkezni a magyarok jótéteményeiről. A „Szörnyű idő“ ez. versével, melyet Mező-Berényben irt, elnémult lantja dalos ajka örökre; ezzel véget ér Petőfi forradalmi költészete és egyszersmind az akkori egész magyar irodalomé.

A szörnyű idő a nyomasztó záradék, mint ha már ennek soraiból a fegyverlerakás gyászos sejtelme is szólna. Magát a világosi katastrophát a költő már nem érte meg. Elmegy Bem táborába s részt vesz a segesvári gyászos ütközetben, hol társaival együtt 1849. jul. 31-én hős halált lelt. Ott elveszett, eltűnt, ifjan, dicsőn, látatla-