Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 22-es doboz
4 Pécsi Napié U99 julius 30. az álladalom számára átvett lovait Bem tábornok utján az illetővel megfizetetti. Julis 31-kén reggel 6 órakor indult el Petőfi az Ujszékelen volt főhadiszállásra, de már ekkor a tábornok és táborkar útban volt Segesvár felé, hol akkor Lüders orosz tábornok állott 18 ezer ember- és 48 ágyúval. Petőfi szekeren jött s minket csakis Héjjasfajván ért be. Reggel 7—8 óra között hallottuk az első előcsapaii aprófegyvertüzelést s közben egy előőrsön állott 6 fontos ágyú hangját. Nemsokára előszóguld egy csapat huszár s a szokott formában jelentik, hogy Fehéregyháza felső végén előbb néhány kozák, később egy század előőrsre bukkantak, a kozákok elfutottak, a gyalogságot részint levágták, részint elfogták, az ágyú pedig egyszeri tüzelés után elvonult. Ez kisió különösnek tetszett előttünk, de meggondoltuk azt, hogy a támadást nem ez oldalon, hanem Maros Vásárhely fölött — hol Kemény Farkasnak kell vala támadnia — várták. Csakhamar leértünk Fehéregyházához, hol a csapatok felálli- tésa után azonnal megkezdettük a támadást. A legelső lövést egy 6 fontos ágyúból Bitn tábornok tétette, ö maga czé- lozva lóhátról s ez ejté el a kémszemléző kozák tábornok Skáriatint. Ezen jó előjelre a fiuk ingre vetkőzve kezdettek dolgozni ütegeik mellett. Fiuknak mondom, mert a velünk volt 14 ágyú legénysége kevés kivó‘ellel 14—16 éves fiukból állott. Minden lövésére az orosznak a mieink hárommal feleltek s oly hévvel tüzeltek, hogy csakhamar két ágyunk elrepedt s hátra kellett vinni. Fehéregyháza még 1848. őszén levolt égetve s igy mi a romok között foglalánk helyet, én hivatásommal — a sebesültek kötözésével — elfoglalva. Petőfi egy sütőkemenczőre ülve belemerült a csatatér és táj szemlélésébe. Mi lőtóvolon kívül valánk. Többször láttam őt helyéről Petőfi emlékezete. Fonográfba mondták: Jókai Mór, Gyulai Pál, Vadnay Károly, Szász Károly és Kossuth Ferencz. Julius 31-én volt öt ven éve, hogy a magyar nemzet lánglelkü lantosa: Petőfi Sándor a segesvári csatasikon befejezte életét és költészetét. Halála méltó volt életéhez: dicső az volt, dicső volt ez. Mig élt: költészet volt minden Írása, költészet minden cselekedete, egész élete. Eszményi czólokért való hevülés és azok szolgálatából állt egész élete mindhalálig. A segesvári csatasikon aluszsza örök álmát. Halóporát nem tisztelhetjük, mert sirját nem ismerjük. Csak költeményei maradtak fönn, azok előtt hódolhatunk meg. Es meghódol, íme, az egész nemzet és megindul az országos mozgalom, hogy a nagy költő emlékére mielőbb fölópüijön a Petőfi-ház. Az országos mozgalom alkalmából a Bem-Petőfi körképtársaság buzgó titkára: Hegyi JOdön fonográfon összegyűjtötte Petőfi még élő iró kortásainak, kik vele ismeretségben voltak, visszaemlékezéseit, kiegészítve ezt társadalmunk vezető fórfiainak mondásaival. Ez érdekes fonog- raminokat a körképtársaség a Petőfi- táreaságnak ajánlotta föl, mely azt ereklye-gyűjteményében fogja megőrizni örök időkre. A körképtársaság az eddig összegyűjtött fonogrammokat átengedte közlésül a Magyar Szalon-nak, hogy ennek révén is megismerje az ország közönsége azokat az érdekes epizódokat és emléktávozni, de mindig visszakerül' s gyönyörködni látszott, miként szedik össze a székely fuvarosok a nem messze lecsapott golyókat. — Délután 4 óra felé a csata öldöklőbb kezdett lenni, a sebesültek szaporodtak. — Épen egy kocsi fuvaros fél karját metszém ketté — melyet egy golyó szétzúzott — mikor Petőfi mellettem elbaladott s a Fehérházán alól elfolyó patak hídjának karfájához dőlt. — Itt állott mintegy félóráig elmerengve. — Tőle mintegy 200 lépésre dolgozott egy 6 fontos s lőtte az országút mellett felállított orosz lovasságot. — Hihető, sok kárt tett bennök, mert nem soká rá is erősen kezdettek tüzelni s egy golyó Petőfitől alig 30 lépésnyire ütőit a földbe, a felvert föld és por őt is ellepé s hihetőleg szemébe is jutott, mert azt zubbonya szárnyával hosszasan lörölgette. — Ékkor helyét megváltoztató, felénk közeledett s hátát a falu kapuszárjához vetve nézte a csatát és elmerült gondolataiban még pedig annyira, hogy a csakhamar hallott iszonyú zsibaj, ordítás, egy tömeg tele tüze sem volt képes^figyelmét azon helyre vonni, hol ez történt. — Én mellette futottam egy helyre, hogy annak okát megtudjam s míg kérdem tőle „mi baj, őrnagy ?“ ő nem felelt semmit. Előttem csakhamar kitárult a vész egész nagysága. Tőlünk alig ezer lépésre azon perezben bontá meg két ezred dsidás a tömeggé alakult zászlóaljat. A huszársága vrekedett de mit tehetett alig 300 annyi ellen. Rákjáltók Petőfire, odamutaték az eseményre. 0 oda maradt s csak annyit mondott „Potom- ságu. — Csakhamar az egész harczvonal megfutott. Én rámuiaték a balszárnyra, hol a tábornok is futott. Petőfi szemét odaveté, szónólkül megfordult s futni kezdett. Én is csakhamar helyemre érve lovamat kézügybe kapva ráültem s száguldottam. A bu-zárság már mind elfutott volt, a tüzérség ágjuit odahagyá s melyek a balszárnyra voltak állítva, a gyalogság egy részévei az erdőbe menekültek. Mi futottunk az országúton felfelé. Engem sorokat, melyeket Petőfi halálának ötvenedik évfordulója alkalmából Jókai Mór, Gyulai Pál, Vadnay Károly, Szász Károly (mint Petőfi kortársai) és Kossuth FereD ez mondtak a fonográfba. * * * Petőfi halála. Mintha most is előttem látnám azt a délezeg alakot, azzal a lágonló, sugárzó arezczal, daczos fejjel. Mintha most is hallanám a hangját, azt a szívből jövő, szívig ható hangot, a mely hű kifejezője volt lelke indulatainak.) Minden igaz volt nála. Szerelem, barátság, gyűlölet, harag; rajongás a hazáért és a szabadságért. Semmi sem volt hamis, semmi sem mesterkélt. A ki igy tudott szeretni, igy tudott gyűlölni, annak nem lehetett e földön megmaradni többé, a mint nem volt szabad többé szeretni és gyűlölni. Olyan i*ju volt és mégis be volt fejezve az élete. Mint egész ember halt meg. Mi többiek tudunk még kettévágva, felnégyelve, darabokra tépve is élni; de Petőfi számára nem volt való az az élet, az a küzdés, hol lánczra vert kéz börtön falára karczolja keserű gondolatait. Neki meg kellett halni. Dicsőséget annyit szerzett rövid üstökös-útjában, hogy nevét ott hagyta az égen fényszikrákban megörökítve, a melyek soha le nem hullanak. Nem is halt meg ! Hányszor feltámadott!? Ott él minden magyar szivében, helyismeretem rövidebb utón vezetett, utánunk a két ezred dsidás. Mikor a faluból már jól kijöttünk, láttuk hogy a mig e két ezred támadott, egy más ezred a Küküllő mellett haladt félteié egyenes vonalban s mikor már Fehéregyházát mintegy fél mérföldre elhagyta, jobbra fordult s egyenes szegletet képezve igyekezett átvágni az országutat s igy a menekülést. A lovasság nagy részének még volt ideje e körön kívül hatolni, de a gyalogságból csak az menekült, aki tartalékba volt állítva, azok, akik tüzboD voltak, bekerítettek. A kik a körben maradtak azok 60—70 sebesültet kivéve, mind elestek. Engem lovam a körön kívül segített. Petőfi gyalog volt s igy a körben benne maradt. Egy dombra érve, visszamentem s Petőfit véltem felismerni. A helyet, hol láttam, e pillanatban is annyira képzelem, hogy rá tudnék mutatni s valahányszor mellette elmegyek, önkénytelenül fölmerül előttem akkori alakja, a mint födetlen fővel, széteresztett ingnyakkal, lengő zubbonyával futni láttam. Ennyi, mit saját szemeimmel láttam. Leirom azt is, mit aztán később hallottam. A sebesültek és halottak összeszedó- sével egy régi Ismerős nyug. hadnagy Toldi is meg volt bizva. Tőle tudom, hogy azon a helyen, hol Petőfi eleshetett, b. Heydhe rendező a halottak eltakarítását. Egy alkalommal a báróval találkozva, a beszédet a csatára vezettem s tudakoltam tőle Petőfiről. Tőle hallottam, miszerint igen jól emlékezett, hogy egy hegyes szakállu szőke egyént látott az országút mellett egy mellén kapott dsidaszurás miatt elesve s mint mondá, hogy talán neki ez alak fel sem tűnt volna, ha mindkét nadrág- és zubbonya zsebeit kifordítva nem látja s abból egy csomó összeirogatott papirt kihullva nem lát. A helyet, hol ez Lhetett, megmagyarázva, bizonyos valék, hogy Petőfi volt, mert az alig volt 100 lépéssel idóbb, hol utólszor láttam. házában. Mentül tovább távozik az időben, annál nagyobbra nő az alakja. Fólszázad múlt el azóta. Más embert eltemet az idő. Petőfit magasra emelte. Mig magyar él, haza áll, éljen Petőfi dicső emlékezete. Ragyogja be a hazát és világot. Jókai Mór. * Petőfi és Arany. Petőfit és Aranyt épen oly nemes, mint őszinte barátság csatolta egymáshoz. A sors ugyan korán elszakitá őket egymástól, de a magyar nemzet emlékezete örökre összefűzi alakjait, mint egy kor ikerszülötteit, egymás kiegészítőit. Arany mint férfiú lépett a költői pályára; Petőfi költői munkássága a férfikor küszöbén szakadt meg. Arany ifjúságát a Petőfié pótolja, a Petőfi férfi-korát az Aranyé. A magyar ifjú ajkán mindig hangzani fognak Petőfi szerelmi és szabadságdalai; a férfiú Aranyból fogja meríteni az élet küzdelmeinek eszméit, érzéseit, fájdalmát és vigaszát. Petőfi költészetéből századokra kihangzik a kardok csattogása, a trombita hangja, az ágyudörej, a diadal mámora. Arany költészetéből a késő unokák is érezni fogják a hazafi könyét, gyászát, bilincseit, a legyőzött Magyarország sóhaját és,szenvedése erényeit. És mindkettő rajzaiban örökre főnmaradnak fajunk szellemi törekvései, nemzeti vagyai, jellemző sajátságai, hogy az újabb nemzedéket mintegy megóvják az elfajulástól. Gyulai Pál.
