Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 21-es doboz

rekifjaink vitézekké lettek s rettenthetetlen hőssé a bátor.

Jelleme az ős magyar ember egyszerűsége, tisztasága. Imádásig szerette azt a földet, mely neki életet adott, s szive vérzett rabszolgaságán; rajongásig imádta azt a fajt, melynek fia volt.

„Világszabadságért“ harczolt, mondja ő maga, de ebben a magyart elsőnek képzelte a népek között.

ígazságérzete gyűlölte, a mi zsarnoki, megvetette, a mi mesterkélt.

Bolygó lelke, mint pásztor őseinké, az alföld végtelen síkjain volt otthon, de ott sem találta helyét egy helyen, szerteröpkedve keresett, kutatott, gyűjtve a nép leikéből, gondolkozásából, jelleméből a mézet, magasztos lelkének isteni táplálékát.

Ismerte népét, jó és rossz tulajdonságaival, mint senki más; örült örömének, busult bánatával s, mikor hazája sorsán elmerengve sasszemével végigtekint három század szomorú múltján, a magyar nép politizáló keserve s a rabigát méltatlankodással tűrő fájdalma az ősi dicsőség fénykoszorujában nyilatkozik meg ajakán.

Aztán jött a nap, a nagy nap.

A szerelem édesszavu dalnoka harsány- hangú harczossá változik, a busongó ódaköltő rhapsodiákat teremt, buzdít, bátorít, lelkesít és

korhol.............; a néphez intézett szavára egy

nemzet áll „talpra“ s megújul a legendák ős világa félisteneivel s nemzetünk történetében megalakul az uj kor: a szabad szó, a szabad isten- imádás, a szabad verseny, a testvéri egyenlőség, az emberszabadság kora.

De lángleikét nem elégiti ki a körültekintő magyar hősiessége. A szabadság őshazájába, a lelkesedés tűzfészkébe, a „világszabadság“ eszményített népéhez, a legendaszerü szabadsághőshöz siet a székely táborba.