Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 20-as doboz

Künyes szemekkel jelentette Bemnek is kedves lova eladását, hogy kenyeret vehessen magának, mely különben, elesvén katonai fizetésétől, teljesen hiányoznék.

Bem ekkor újból lehivta Erdélybe, de a költő, a kinek önérzetét oly sok fájó seb boritá, mintha csak érezte volna fátumát, küzdeni akart ellene és nem ment. Érzékeny levelében egy mélyen megbántott lélek fájdalmas sajgasa vonaglik át.

Felsorolva a vele történt méltatlanságokat, igy folytatja : „hagyjon engem csendes visszavonult- ságban, a hol három dolognak élek : hogy hallgatva szolgáljak hazámnak, szeressem kisded csaladomat s örökös és halás emlékben tartsam az ön jótéteményeit irántam és hazam iránt. Ügyemet tűrhetően rendbe hoztam s majd csak megélek barátságos lábon régi pajtásommal — a szegénységgel.“ i

Jul. 3-án, az oroszok előnyomulása miatt, családjával együtt elhagyta Pestet s Orlav Somáék- hoz vonult Mező-Berénybe, azt Írván Aranynak: „e békési magányba bujdokoltam azon óhajtással, vajha soha többé a nyilvános éleinek még csak küszöbére se kényszerítene sorsom s most itt vagyunk s a mely perczekben végkép felejtem, hogy hazám is van, tökéletesen boldog vagyok“.

Itt irta „Szörnyű idő“ czimü utolsó s bajsejtelmekkel teli költeményét, melyben igy kiált föl: „Talán az ég megesküvék, hogy a magyart kiirtja. Minden tagunkból vérezünk. Hogy is ne? Villog ellenünk a félvilágnak kardja“. Az oroszok fenyegető közeledésének hírére azonban biztosabb helyre akart vonulni családjával s előbb Arad várára, majd Bemre gondolt, a kinek iiadvezéri lángelméjében legjobban bízott. Féltett családja sorsa és nem a szivében elaltatott dicsőségvágy ujraébredése sodorta tehát a harczmezőre. Pedig maga a végzet ujja intette, hogy ne menjen. Bonyhai ekhós szekerén indult a halálba. A lovak előtt a kapufélfa becsapódott, mire a lovak meg- szilajodtak, nekimentek a kapunak s a szekér oldala és lőcse összetört. E miatt csak másnap, julius 18-án indulhatott a feleségével. Ekkor mondta Egressynek e végzetszerü szavakat: „Nálam minden a pillanat szüleménye. Én nem fontolgatok sokáig. Különben is, barátom, fátum szerint kell történnie mindennel!, azért mindegy, akár fontolgatunk. akár sem“.

Julius 25-én Bereczken találkozott Bemmel. Ez rögtön felismerte s „mon fils, mon fills!“ kiáltással megölelte és megcsókolta.

Ez atyai szeretet felvidította a költőt s áradozva dicsérte Tordán maradt nejéhez irt levelében a hős lengyel vezért . . .