Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 19-es doboz
1899. julius 30. BUDAPESTI HÍRLAP. (209. sx.j 5 >an Baráti Lajos Petőfi rejtélyes halálát mondja sl az összes fönmaradt verziók bírálatával. Utána megszólalnak a magyar költők, babérágakat rakván a nagy géniusz lábához. Petőfiről verset Írtak : Ábrányi Emil, Pósci Lajos, Szabolcsba Mihály, Kiss József, Lampérth Géza, Illyés Bálint. A Mindenféle cimü rovatban érdekes Petöfi-apróságok sorakoznak egymás mellé. Egész sereg illusztráción kívül különmellékletttl Petőfinek egy eddig kiadatlan arcképét adja az Uj Idők. Az arckép Jókaié. / Petőfi honvédsége. Budapest, jul. 29. Március tizenötödike után Magyarországban csak egyetlen valódi forradalmár volt: Petőfi Sándor. Egyedül ő állt rajongó lélekkel a forradalmi republikánus talajon, álmodozván a nagy francia forradalomról, Desmoulins Kamill szerepéről. A nemzet és közvélemény mérföldnyi távolságban maradt el tőle s csak később, számtalan csalódás és véráldozat után jutott el fólig-meddig oda, a hol Petőfi állott. A Batthyány-kormány és nemzetgyűlés ideálisan szabadelvű ugyan, de nem túlságosan demokrata és főleg dinasztikus volt, magát Kossuthot is csak később, a viharok sodorták április 14-ig. A radikál-párt, melylyel különben Petőfi rokonszenvezett, nagy vörös tollat viselt és szélső elveket hirdetett, de nem volt tisztában sem céljaival, sem eszközeivel. Két ember látott csak a jövőbe, Széchenyi István gróf és Petőfi Sándor, ők ketten látták azt, a mi történni fog, de mig Széchenyi kétségbeesett a jövendőtől, Petőfi lelke lázasan csapongó szárnynyal repült elébe, megelőzve a közvéleményt. A nemzet egyiket sem értette meg. Ebből magyarázható meg Petőfinek a közvéleménynyel szemben való félszeg helyzete, mely egy ideig népszerűségébe került s ebből magyarázható meg az is, miért nem sietett azonnal a harcba, az alvidóki táborba. Az ő szemében a népgyülés, a sajtó és a nemzetgyűlés volt az a tér, melyen a forradalom szellemi vezetői leghatékonyabban működhetnek, mert hiszen a nagy francia forradalomból választott ideáljai is igy éltek, igy lobogtak és haltak meg eszméikért. Forradalmi tradició volt az is, hogy nemzetőrség létesüljön és minden polgár nemzetőrré legyen. Petőfi is az lett. Kardot kötött s forrongó beszédeket mondott a népgyüléseken, irt lelketrázó, véres költeményeket, szóval fenékig élvezte a forradalom mámorát, azzal a naiv hittel, hogy ha jő a vész, a torlaszon győz vagy elesik nemzetőrtársaival, vagy a vérpadon hal meg lelki barátaival. A nemzet azonban akkor még éppen nem mit forradalmi. (Hiszen manapság is fóltéke- lyen szabadságharcot Írunk s nem forradal- íat.) Petőfi egyszerre azon vette magát észre, ogy jóformán egyedül maradt forradalmi elveivel és ábrándjaival. Népszerűségét a politikus körökben republikánus beszédeivel, a szerinte .étien Batthyány-kormány ellen való támadóéval és verseivel jórészt eljátszotta és a emzetgyülésbe sem juthatott be, mert Szabad- málláson az erőszak kiragadta kezéből a man- itumot. A nemzetőrség sem volt olyan ná- nk, a milyen a francia és a nemzetnek ren- is seregről, fegyelmezett katonaságról kellett rndoskodnia, számolván a létező viszonyokkal. . nemzeti jogokért és szabadságért harcolni s halni kész hazafiak a rendes katonaság ' üzlói alá siettek. Maga Petőfi is kiábrándult akhamar a nemzetőrségből és lelkesedve Ivözölte a nemzetgyűlést, mikor az megsza- izta a kétszázezer újoncot, valamint mikor ésőbb az ujoncozási javaslatot egyre halogat- ik, haragjának ismét szenvedélyes hangon ,dott kifejezést. Mindamellett Petőfi még sem sietett a Aborba és nem vétette föl magát a hadseregbe. Bizonyára nem azért, mintha kerülte volna a veszedelmet. Az ideálok oly fanatikus hive, a ki jövőjét, kényelmét, életét viharos múltjában bármely percben kész volt áldozatul vetni, nem félhetett a szuronytól és golyótól. A mi őt visszatartotta, részint az volt, hogy a Bechtold-féle emberektől vezetett déli seregben nem látta a forradalmi sereg ideálját, részint, nert még mindig Desmoulins Kamill pólda- :ópe lebegett előtte s azt hitte, hogy a köz- ontban több teendő és veszély várakozik rá, int a táborban. Bár megértette volna a >mzet! Bár megengedte volna a sors neki, hogy tollal szolgálhassa a nemzet ügyét, mint szolgálta Jókai, Arany, hogy kifejthesse ő is költészete teljes erejét és báját. Fájdalom, nem értették meg a nemzet jó szellemének gondoskodását, mely óvó gyöngéd kézzel távol akarta tartani a harcok viharától ezt a drága főt. A közvélemény szinte megkövetelte, hogy Petőfi a harcba rohanjon és mártirsággal hitelesítse költeményei őszinteségét. Előbb suttyomban, majd nyíltan bizonyos közvélemény keletkezett Petőfi ellen, mely folyton a költeményei és tettei közt való ellentétet hánytorgatta. Azok, a kik nyugodtan ültek most is, később is a pesti kávéházakban, szájhősnek nevezték. Orvul mérges nyilak röpködtek feléje. Az Ungar augusztus végén egyenesen megtámadta s erre irta Golyók sivitnak, kardok csöngőnek cimü költeményében, hogy nagyon jól tudja ő, hol a helye s ha a fővárosban elvégezte kötelességét, a csatába s a pokolra is elmegy. A másik mérgezett és sokkal ocsmá- nyabb támadás Vakot Imre Nemzetőr cimü lapjában jelent meg szeptember 10-én, abból az alkalomból, hogy Petőfi Vörösmartylioz cimü költeményét kiadta, melyben keserűen megtámadta atyai barátját, mert az a hadsereg nyelvének kérdésében a német vezényszót fön- tartó többséggel szavazott. Yahot Imre lapjában Egy önkéntes aláírással valaki (bizonyára maga a szerkesztő) Vörösmarty szájába e szavakat adja, mint Petőfi támadására legméltóbb választ: „Sándor öcsém, te minden versedben szabadságunk elnyomói, ellenségünk vérét szomjazod, te keservesen panaszkodó!, hogy nem akkor születtél, midőn alkalma volt a magyarnak dicskoszorut szerezni a harcmezen, íme, most nyakunkon a háború, minden ép karra szüksége van a hazának — te katona voltál, gyermeked nincs — s roppant kardod, melylyel a márciusi napokban annyit csörömpöltél, mégis hüvelyében rozsdásodik. No de azért édes öcsém, nem irigylem költői babérodat.“ Petőfi erre a támadásra Hallod-e szív, szivem! cimü költeményével felelt és — nyomban folyamodott a hadügyminisztériumhoz nemzetőri századosból honvédszázadossá aktivál- tatásáért. Fölvette a honvéd-uniformist, elindult útjára, hogy sok hányatás után megérkezzék oda, a hol most a nemzet lelke zokogva és büszke gyönyörűséggel keresi hamvait. * Az ország helyzete különben is úgy megváltozott, hogy Petőfi örömmel sietett a harc mezejére. A mit előre látott, megtörtént. Jellacsics támadó mozgalma fölnyitotta a nemzet szemét, az országgyűlés merész, forradalmi lépésekre szánta magát s megjelent a harc dinasztia és nemzet közt végzetes formájában. A kik nemrég még gúnyolódtak Petőfi szélsőségein, most ugyanilyen hangon beszéltek. S a költő rajongva sietett a most már forradalmi zászlók alatt küzdő sereg soraiba. Csalódott most is. A hadsereg kevésbbé volt forradalmi, mint annak előtte az országgyűlés és a pesti közvélemény. Az egyetlen igazán forradalmi hadvezér még nem is volt az országban! A mig az megérkezett és diadalmas neve a hazán végig szárnyalt, Petőfi iránytalanul bolyongott, keresve és nem találva meg ideálját és tettei színterét. Mielőtt még kinevezése megjelent volna (mely úgy látszik, akkor is oly hosszadalmas volt, mint most), a Székelyföldre indult, hogy önkénteseket toborozzon. Feleségét Erdődre vitte apósához, maga pedig menten elindult Nagy bánj'a felé, Erdélynek. Ez útjában azonban a kővárvidéki és krasznamegyei oláh fölkelés megakadályozta, mire visszatért Pestre, megjelent a parndorfi táborban s A vén zászlótartó cimü költeménj'ében büszkélkedve Írja meg atyját, a ki, noha 58 éves voltmár, Pesttől az ország határáig vitte a Vasvári-féle önkéntes csapatban a zászlót. Majd mikor kinevezése megtörtént, szüleit Orlayra bízta, maga Erdődre sietett, hogy nejétől elbúcsúzzék. Búcsú cimü gyönyörű költeménye, mely akkor született, drága gyöngye irodalmunknak. Mészáros hadügyminiszter Petőfit a 28-ik zászlóaljhoz századosnak nevezte ki. A költő állomáshelye Debrecen volt, a hova október 22-én megérkezett s átvette századát. Ellenségei elhallgattak és barátai örömmel sóhajtottak fői. „A vörös zsinórral — írja Egressy Gábor neki — nagy terhet emeltél le rólam, Sándor! Egy gondolat bánt engemet: ágyban, párnák közt halni meg! Ezt mondád egykor. Az emberek jogosítva voltak, a márciusi napok után, téged a harcosok élén látni, a csaták füzében.“ — Egressy a közvélemény gondolkozását tolmácsolta. Csaknem egy hónapig időzött Debrecenben, távol feleségétől, az irodalmi világtól és — a csatatértől. Szorgalmasan oktatta rekru- tákból álló századját, a mihez, mint a Gollner- ezred volt katonája, értett ugyan, de mit hamarosan szivéből megunt. „Egészségem tökéletesen jó, írja Orlaynak november 3-ról, de mennyi a dolgom? arról csak annak lehet fogalma, a ki tudja, mit tesz az, kétszáz parasztból kétszáz katonát csinálni.“ Néhány hazafias vers (Tiszteljétek a közkatonákat, 1848. stb.) néhány feleségéért való epekedő, gyönyörű dal (Szeretlek, kedvesem) jelzik pihenő óráinak lelki foglalkozását. November 17-ére a 28-ik zászlóaljat Becskerekre rendelték ; Petőfi is századával akart indulni, de akkor feleségétől levelet kapott, melyben keservesen panaszkodik, hogy már nem szereti, mert a szüléshez oly közel el- hagyja . . . Petőfi e levélnek nem tudott ellentállani, a honvédelmi bizottmánytól január közepéig szabadságot kért és az engedőimet meg nem várva, elutazott Erdődre. Távozását a honvédelmi bizottmánynak is megírta, abban a hitben, hogy ezzel eleget tett kötelességének. Megdöbbenve értesült aztán Orlaytól, hogy bevádolták mint szökevényt s meg akarják fosztani tiszti rangjától. Szenvedélyesen kiált föl: „Ha ezért engem kitörülnek a kapitányok sorából, fogadom, hogy ón meg őket kitörlöm moraliter az élők sorából.“ A dolognak azonban ezúttal nem lett folytatása, mert Orlay fáradozására, valószínűleg befolyásos ismerősök közbenjárására, a szabadságot megkapta. Sajnos, ennek ellenére, később mégis fölhasznÉd- ták ellene fegyverül. A költő november 31-ig időzött Erdődön (itt irta Itt van az ősz, itt van újra, Elpusztuló kert ott a vár alatt cimü költeményeit), a mikor családja az oláhok zendülése folytán feleségével és ennek szüleivel Debrecenbe költözött. Egj'ütt laktak a Harmincad-utcában, Ormós szabó házában. Itt várta Petőfi felesége lebete- gedósét, Arany Jánost hiván meg keresztapául, kivel sűrűn levelezgetett, s a ki feleségével december 4-ikótől 9-ig vendége volt. Ez időben irta Itt a nyilam, mibe lőjem ? Akaszszátok föl a királyokat, Eont és társai cimü vad tűzben égő, politikai verseit, Csatadal-kt, melyet fölajánlott a képviselőháznak, hogy kinyomatva, küldje el országszerte a táborokba, mert, hogy mily nagy fontosságú lehet egy kis költemény, bizonyítja egy francia tábornok levele, a ki azt irta a konventnek, hogy vagy küldjenek neki tetemes segódsereget, vagy egy kiadást a Marseillaiseből. Naiv, hiszékeny költő, a ki azt hitte, hogy az ő lelkének rajongása mindenütt visszhangot lel! Szabadságharcunk intéző fórfiai nem tudták megérteni, hogy a forradalmi háború nem olyan, mint a fegyelmezett hadseregek mérkőzése. A forradalmi háborúban a, legfő fegyver a lelkesedés és ennek szárnya a dal. A sors a mi szabadság- harcunknak ájándókozta a minden idők legnagyobb lírikusát és az intéző körök ridegen elzárkóztak tőle. Nekik az kellett, hogy Tyrtaeus újoncokat abriktoljon, szigorú szabály szerint, nyakravalósan öltözködjék és — hallgasson. (Lásd összeütközését Vetterrel, Mészárossal, Klapkával.) A Csatadallal sem tudtak élni, holott ennél alkalmasabbat és szebbet alig Írtak harcosok számára ; egyes strófáját katonáink legutóbbi háborúnkban, a bosnyák okkupációban is énekelték még, Dóroulóde francia költő 1871-ben irt En avant cimü katona-dalában csaknem az egészet, ritmusát, refrénjét, egyes sorait elplagizálta és Lewinsky, mikor Becsben német fordításban frenetikus tetszés közt elszavalta, igy kiáltott föl: — E költeményben egy egész Vezúv tüze lángol! Hogy mi lett nálunk a Csatadal sorsa, arról Garay János, akkor nemzetgyűlési képviselő értesíti Petőfit december 17-diki levelében, ekképp: „No de lám, ha kardodat hever- tetik is a körülmények, karod azért nem hever s csatába szállsz s csatába viszesz bennünket hatalmas „hadi daloddal“, mely minap a képviselők házában fölolvastatott, de mely, magyar
