Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 19-es doboz
Budapest, 1899. XIX. évfolyam 209. sz. Vasárnap, julius 30. Budapesti Hírlap Hegjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Előfizetés árak: Egész évre 14 írt, félévre 7 frfc, negyedévre 3 Irt 60 lír., egy hónapra 1 fit 20 kr. Egye. izém ára helyben 4 kr., vidéken 6 hr. Telefon: azerk. 64—63, kiadóh. 66—95, igazg. 56—53, Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Till, kér., Hökk Szilárd-utca 4. sz. Előfizetés- « liirdelis-fölrítel: Cgjanezen ház Jóiscf-körut 5. sí. a. oldalán. Apróhirdetések ára: Egy ezó 2 kr., vastagabb betűvel 4 kr. Hirdetések nonparellle számítással díjszabás szerint. / Petőfi. Budapest, jul. 29. Ezen a napon, mint a hogy országos ünnepen kivilágításkor minden ablakban ég ha csak egy szerény mécs is, minden szívben, minden tűzhelyen, minden oltáron égnie kell a lángnak Petőfi Sándor emlékezetére. Nem gyásznap ez, a legrettentőbb rablás visszatérő napja, hanem örömnek, diadalomnak a napja. Mert ellenmondás ugyan, de csodás igazság, hogy a Gondviselés nem akkor tesz velünk jót, mikor ajándékoz, hanem akkor, mikor a földre teper, villámokat szór ránk és a kétségbeesés mesgyéjén taszigál bennünket ide-oda. A tűz- és vérkeresztség hosszú sorából keltüuk ki acélozott izmokkal újabb életre. Egy maroknyi nép voltunk és ezer év óta itt élünk küzdve, nyomva, üldözve, taposva, irtva s többen vagyunk, mint valaha és gyarapodva indulunk az uj ezredév szenvedései olé. Sem ki nem pusztultunk, sem át nem formálódtunk mássá, sem országunk nevét el nem veszítettük, sem históriai öntudatunkról le nem mondottunk. Sőt éppen ellenkezőleg mind ezt megtartottuk, megtartottuk itt, Európának e legkényesebb, legveszedelmesebb, (igaz, hogy legszebb és legáldottabb) helyén, a hol Európa és Ázsia, a barbárság és a civilizáció századok óta csatáznak ; a hol rajtunk kívül senkinek sem sikerült országot, rendet, biztosságot, műveltséget alapítania s a hol mi megvédelmeztük és föntartottuk nemzeti szervezetünket, az alapított országot tatár, török és német ádáz, véres ostroma és öldöklése ellenében. Megtartottuk nem csak a magunk számára, hanem mindazok üdvére, a kik szárnyaink alá menekültek, a kik, a mig a magyar harcolt és vérzett, hegyekben, völgyekben békén éltek, háboritlanul ; s a kik ma, egy veszélytelenebb korban, a mikor idegen hadak berontása és portyázása nemzetközi ellenőrzés alatt van, hálátlanul és hetykén fölkelnek, a magyart szidalmazzák, sőt a földjét mint őrültüket kérik tőle vissza. És vájjon mi adta a magyarnak azt a csodálatos erőt, azt a gondvise- léses, titokzatos hatalmat, hogy egymaga. itt uralmát megalapítván magát föntartsa; idegeneket, a kik alája vetették magokat, megvédelmezzen? Tekintsetek föl a költőre, a kit ma az ország ünnepel, tekintsetek a kőre, a mely itt is, ott is fölvette alakját a művész kezétől: megszólal a kő, és megadja nektek e kérdésre a feleletet. Soha költő egy nemzet lelkét, szellemét, erkölcsi tartalmát, ország- alapitó titkát oly biztosan, tisztán, lelkesen és oly rajongó ihlettel ki nem fejezte, mint Petőfi a magyarét. Nem erőszak, nem elnyomás, nem sanyargatás, nem rabtartás volt a mi erőnk, hanem ezer év óta a testvériség és a szabadság. Ez tett ellenállhatatlanná, ezt tett örök életűvé minket; ez adta országalapitó titkos hatalmunkat. Ne gondoljátok, hogy ezek nagy szók lennének az elmúlt századok rendi alkotmányában. Nem volt akkor sem külömbsóg magyar és nem magyar paraszt között s minden faj kiemelkedhetett alacsonyabb születéséből s oláh, rác, tót, német, sőt izmaelita is följuthatott apopulus hun- garicus kötelékébe, tagja lehetett a nemzetnek, a szent koronának. Politikai és vallásos türelem és szabadságszeretet lengette a mi háromszinü zászlónkat, ez az a varázshatalom, a melytől letörve újra rügyedzett, elgázolva újra fölzsen- dtilt, lekaszálva sarjuba hajtott. És mikor a nagy francia forradalom a rendi intézmények helyébe az általános szabadságot ültette, a magyar nemesség nagyszivü fiait vérpadra, börtönre az idegen hatalom hurcolta, mert lelkűkben megfogant a mag, hiszen históriánk vérázta mezőin, irtóz- tato küzdelmeinkben mindig ez volt a lelkesítő jelszavunk : Szabadság ! És mikor az eszme első mártírjainak megpecsételt sorsa ut.^n ötven évvel az egész nemzet, mint egy ember rohant érte halálba, akkor a rohanók közt ott volt Petőfi, a szabadság fénix- ímdara, a ki elégett a puska, az ágyú tiizében és hamvaiból kikelve, a magyar szabadságszeretet örökéletü dalaival ajakén repül a halhatatlanságba. A magyar nemzetnek és a szén A BDDAPEST1 HÍRLAP TÁECAJA. Apoteózis. Petőfi Sándor halálának félszázados évfordulójára ■ irta : Jókai Mór. (Háttérben Petőfi ércszobra, mögötte görög stílben épült csarnok, e fölirattal Petöfi ház, párkányzatán Petőfi elhalt kortársainak mellszobrai : Arany, Tompa, Lisznay, Kerényi, Bérczy, Obemyik, Vajda, Degró, Pálffy Albert, Egressy G., Irinyi, Vasváry stb. Szabadság nemtője: fején diadém, feliórredös öltönyben, két keze bilincsben, lánccal összekötvo. Sötét van : csak egy csillagfény ragyog a szobor feje fölött a magasban, melynek vékony sugára a szoborra dereng alá.) Nemtő. (Tompa, gyászoló hangon.) Nem magad estél el : veled együtt szálltak Emléktelen sírba Haza és Szabadság, Kikért éltél, kikért vérhalált kiáltad, A rombadült ország szegény Magyarország. — A sirt fölöttetek simára taposták. Aztán sötétség lett, — kísértetek éje Ur lett benne minden gonosz szellemtábor. Kiket elszabadit alvilágnak mélye Halottat és élőt kínozni vaktából. A pokol közel volt, az ég pedig távol. Kioltottak minden csillagot az égen Csak egyet nem tudtak: mely szivedből szállt ki. Melynek azt hirdették tündöklő sugári, Lesz-e lidérchozó éjszakának vége. S szabad Magyarország, a milyen volt régen. Ha tudnak álmodni sírjukban a holtak, Csak azt álmodhatják, mit az élők itt fenn, Hogy még visszahozza a jövő a múltat. Hogy egy nép keze nem maradhat bilincsban. Él még magyar nemzet, él még magyar Isten. Ki sugdosott az eltemetett nemzetnek Almában, hogy halál ne legyen belőle. Eltartott ez álom egy emberöltőbe. „Ne rettegj jövödtől, múltadat ne vesd meg!“ Te voltál az, örök szabadság költője. Jós voltál, próféta, kitől hitet vettek, Dalaid szikráin láng kelt a szivekben. Kik élve üldöztek, holtan megszerettek S a kik hívek voltak, azok még hivebben. Idegen lelkekből honszeretők lettek. S az ég meghallgatta a holt költő dalát: Kemény csillagait sorba gyújtogatta A csillagok után fölhozta hajnalát, Bilincsét, láncait a nép szótszakgatta. S a nemzet föltámadt az uj virradatra. (Hajnalfény, majd. napfény derül.) Nemtő. (Kettészakítja a kezén levő láncokat.) Hajnalhasadtára a látóhatárig Jut az éj tábora, a gyötrő kisértet, Kelő fénysugárból magasra kiválik Ostorával űzve a futó lidércet, A te ércalakod, visszanyerve élted. Ércből volt a szived, mig dobogott élve ; De égett a haza és szabadság névre. Most érc vagy egészen : hát szív vagy egészen Fejedet az égig emeled merészen ; S szemednek engeded, hogy a napba nézzen. S napnál fényesebbre : föltámadt hazádra Ez imádott földre, bércedre, rónádra : Bércek, rónák hazaszerető népére. Kit Isten teremtett a saját képére. Kiben az ősöknek buzog honfi vére. Lásd és heviiljön át ércalakod tőle. Legyen izzóvá és ragyogjon az éjbe, Hogy lett bálvanynyá a szabadság nemtöje. Lásd szoboralakban, mit nem láttál élve, S dobbanjon érc-szived tulvilági kéjbe. (Nemtő ledobja kezeiről a láncokat.) Nincsen már rab nemzet, nincs elnyomott ország, Szabad a föld, a nép, a sajtó, a szellem, Szabadság rendezi a törvények sorsát. Sötét visszavonás nem félelmes ellen, Árulás démona nem győz honszerelmen. "Á Az utolsó hang, mit földön élve hallál, Sebekből vérezve, földre legázolva Vad csatakiáltás volt, győzelmes hurráh 1 A mivel a szilaj zsarnokká lett szolga A szabadság hősét a porba tiporja. Mai számunk 30 oldal.!
