Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 19-es doboz
Budapest, 1899. Negyedik évfolyam. 208. szám. Vasárnap, juiius 30. B^eitwigtfieée te tedadótiivatnl: József-körut 18. Főszerkesztő: VÉSZI JÓZSEF. Felelős szerkesztő: BRAUN SÁNDOR. KiadjaA SZERKESZTŐSÉG. Egész évre 14 frt, Vs évre 7 írt, V« évre 3 írt 50 ka, egy hónapra 1 frt 20 kr. Egyes szám Budapesten 4 kr., vidéken 5 kr. Ez a mai • 90 Budapest, juiius 29. Ez a mai nap Petőfinek a| napja. * Ne ünnepeljünk ma más senkit, mint a szabadság dalnokát, a szabadság mártírját. (L.) Forr és olvad a gránit és érc a föld mélyében, ezer év alatt izzó lávatömeggé olvad össze, a nélkül, hogy a föld emberei megsejtenék ama hatalmas tüzet. De egyszer jön egy nap, amidőn zivataros föllegek vágtatnak át a meghasadt égen és szilaj on hányj a- veti magát a tenger. Vihar és . villámlás közepette szökik ama mélységekből a tűz a ma- igasba, megrengeti a földet és fényt vet végije télén láthatárokra. 4 Volt' a mi népünknek is egy ilyen napja. Mindon koszom, mit ma ion- Amj a magyarságban ezer esztendőn át forrt, tok, minden babér, minden pál- ^aIakot valtott> összeolvadt, íázzai, szén ve’ délylyel ömlött uj formákba: az a tűz kitört és óriás sugárban szökött föl, minden emberek fölé. Az a nap Petöü születése napja volt. Minden az égbe tört akkor, ami ebben i a fajban létezése óta, hosszú századok alatt j összeszürcdött. Semmink sincs Petőfin kívül, |:í!e Petőfi" foglalatja mindenünknek, össze- irsolvadt benne ezer esztendő tüze hevében gránitunk és ércünk, erőnk és nemességünk, szenvedélyünk és művészetünk. Ö volt ama dinamikus lobbanás, amelvlyel a magyar faj, egyszer hosszú életében, világitő jelt adott a világnak. Oly ragyogó tisztát, hogy soha, malevél, amelyet ma téptek, legyen a halhatatlan költő, feledhetetlen, szeretett barátom emlékének talapzatára letéve!- • - -tr~ —— * Minket pedig felejtsetek el! Jókai Mór. amíg emberek élnek, meg nem feledkeznek a revolució idejéről, amikor nékiök Petőfit naeglátniok adatott. Ötven év mult el a mai napon azóta, hogy az a nagy fény ellobbant. Az égről í földbe hullott le, mélyen a fekete földbe, : meteor. Mi többi emberek keressük a helyét hova tűnt, hova esett? Kapával kezünkber mint a kincskeresők, hittel, babonával; - a meteor nemes fémének maradványait seh sem találjuk. Van egy hely az ősi hún< országában, ahol a lehullott csillag mély' belefuródott föltalálhatatlanul a földbe. I nem vihetjük onnan a kincstárunkba, kin gyünk tehát mindnyájan s ama göröngy fölé építjük kincstárunkat. A segesvári sirban, sok névtelen 1 csontjai közé keveredve, összeforrva min' országrészből odaszakadt magyar bajtárs í kai — úgy hiszszük — ott feküsznek P< [maradványai. A remekmű, amelynek.n | építésén a magyarság tiz századon át fj dozott, ott lassan, hosszú vegybomlá visszaváltozik magyar földdé. És ugyana törvénynyel vált félszázad alatt az egész ] gyarság leikévé az ö lelke. Ha van Petőfi TÁRCA. Petőfi. — 1899. juiius 30. — Irta: Ábrányi Emil. Sok szép, jeles dal van ma is, hiszem. De hozzá méltót nem mond senkisem. Mert mind fáradtak, hidegek vagyunk Ő hozzá képest, aki maga volt A lobogó tűz! Aki minden hangját Szivéből vette, amikor dalolt! Rengő kalász azóta is terem, Az óta is van napfény, szerelem, Azóta is száll fecske és darú, A rónaság hozzánk se mostoha ... De aki őket úgy szeresse és úgy Daloljon róluk — nem lesz több soha! Ahogy tavaszszal csillog minden ág, S rázatlanúl omlik a sok virág, Mint fényes zápor, színes havazás, Amint a szél a fák közt át-fuvall: Aképen hullt isteni könnyűséggel Költészetének fájáról a dal. Hajnali-köszöntő friss pacsirta-szó, Halk estharang, pusztákon bujdosó, Sötét borúval szálló förgeteg, Melyből tüzes villámok hullanak: Ha ős-erővel mindez dalba csengne, Hozzá méltó dal ez lehetne csak! S ha minden rablánc és börtön-torony, Hol vértanúk senyvedtek egykoron, Minden szabadság, ami földön él, És minden zsarnok-gyűlölő harag Elkezdene hozsannát énekelni: Hozzá méltó dal ez lehetne csak! Ki az, aki hamvát sírva össze szedte? Senki! Tán az Isten, ő maga temette. El sem is temette — fölvitte magának: Szabadság, szerelem kettős csillagának. Ifjan halt. De látjuk: nagygyá lenni rá ért. Költő volt. Szeretett. S meghalt a hazáért. Ám előbb a lelkét égő szenvedélylyel Millió szegény közt osztogatta széjjel. Gazdaggá így tette az egész világot. S aztán az öröklét ormaira hágott. Tisztán olvadt át a halhatatlanságba. Csupa lélek volt! Por nem maradt utána! Hol a teste ? Nincsen ! — Hol a lelke ? Itt van. Itt van, ó magyar nép, legszebb dalaidban! Hol a sírja ? Sehol! Az egész világon ! S nem lesz soha vége! Hol a dicsősége? Apotheosis. Petőfi Sándor halálának félszázados évfordulójára irta: Jókai Mór. Háttőrben Petófi éreszobra, mögötte görög stylben csarnok, e felirattal Petöfi-Ház, párkányzatán Petőfi i kortársainak mellszobrai: Arany, Tompa, Lisznyay, Ke: Bérczy, Obernyik, Vajda, Degré, Pálffy Albert, Egress Irinyi, Vasváry stb. Szabadság nemtője \ fejőn diadém, redős öltönyben, két keze bilincsben, lánccal ősszel Sötét van : csak egy csillagfény ragyog a szobor feje a magasban, melynek vékony sugára a szoborra derer NEMTŐ. (Tompa, gyászoló hangon,! Nem magad estél el: veled együtt szálltak Emléktelen sírba Haza és Szabadság, Kikért éltél, kikért vérhalált kiálltad, A rombadült ország, szegény Magyarország A sirt fölöttetek simára taposták. Aztán sötétség lett, — kisértetek éje, Úr lett benne minden gonosz szellem táboi Kiket elszabadit alvilágnak mélye Halottat és élőt kinozni vaktából. A pokol közel volt, az ég pedig távol. Kioltottak minden csillagot az égen, Csak egyet nem tudtak: mely szivedből szí Melynek azt hirdették tündöklő sugári, Lesz e lidérchozó éjszakának vége S szabad Magyarország, amilyen volt régen Ha tudnak álmodni sírjukban a holtak, Csak azt álmodhatják, mit az élők itt fenn, Hogy még visszahozza a jövő a múltat. Hogy egy nép keze nem maradhat bilincsbei Él még magyar nemzet, él még magyar Istei Lapunk mai száma huszonnégy oldal
