Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 19-es doboz

2

A SULJDI KöZLOiiTY,

1899. Julius 30.

Petőfi halála.

— A leghitelesebb leírás. —

Arad, julius 28.

Petőfi halálának körülményeiről a hatvanas évek óta különböző szemtanuk különfélekép Írtak. Valamennyi közt a leghitelesebbnek Lengyel József leírását fogadták el.

Érdekesnek tartjuk a halhatatlan költő halálának félszázados évfordulója alkalmából közölni e tudósitást, melyet Lengyel 1860-ban a Vasárnapi Újság fölhívására irt és küldött a lap szerkesztőségébe.

A tudósítás szószerint igy hangzik:

Székely-Keresztur, aug. 25. 1860.

1849. julius 30-kán éjjel Petőfi Sándor Szé- kely-Kereszturon Varga Zsigmondnál hált, kinek megígérte, hogy másnap az állad alom számára átvett lovait Bem tábornok utján az illetővel megfizetteti. Julius 31-kén reggel 6 órakor indult el Petőfi az Ujszékelen volt főhadiszállásra, de már ekkor a tábornok és táborkar útban volt Segesvár felé, hol akkor Lüders orosz tábornok állott 18 ezer emberrel és 48 ágyúval. Petőfi szekeren jött, s minket csakis Héjjasfal- ván ért be. Reggel 7-^—8 óra között hallottuk az első előcsapati apró fegyvertüzelést s közben egy előőrsön állott 6 fontos ágyú hangját. Nemsokára előszáguld egy csapat huszár, s a szokott formában jelentik, hogy Fehéregyháza felső végén előbb néhány kozák, később egy század előőrsre bukkantak. A kozákok megfutottak, a gyalogságot részint levágták, részint elfogták, az ágyú pedig egyszeri tüzelés után elvonult.

Ez kissé különösnek tetszett előttünk, de meggondoltuk azt, hogy a támadást nem ez oldalon, hanem Maros-Vásárhely fölött — hol Kemény Farkasnak kell vala támadnia — várták. Csakhamar leértünk Fehéregyházhoz, hol a csapatok felállítása után azonnal megkezdettük a támadást. A legelső lövést egy 8 fontos ágyúból Bem tábornok tétette, ő maga czéloz- ván lóhátáról, s ez ejté el a kémszemlélő kozáktábornokot. SzMritint. Ezen jó előjel után a fiuk ingre vetkőzve kezdtek dolgozni ütegeik mellett. Fiuknak mondom, mert a velünk volt 14 ágyú legénysége kevés kivétellel 14—16

éves fiukból állott. Minden lövésére az orosznak a mieink hárommal feleltek, s oly hévvel tüzeltek, hogy csakhamar két ágyunk elrepedt s hátra kellett vinni.

Fehéregyháza még 1848. őszén levolt égetve, s igy mi a romok között foglalónk helyet, én hivatásommal — a sebesültek kötözésével — voltam elfoglalva. Petőfi egy sütőkemenczére ülve belémerült a csatatér és táj szemlélésébe Mi lőtávolon kivül valánk. Többször láttam őt helyéről távozni, de mindig visszakerült s gyönyörködni látszott, miként szedik össze a székely fuvarosok a nem messze lecsapott golyókat.

Délután 4 óra felé a csata öldöklőbb kezdett lenni, a sebesültek szaporodtak. Épen egy kaszai fuvaros félkarját metszém ketté, ihelyet egy golyó szétzúzott, mikor Petőfi mellettem elhaladott, s a Fehéregyházán alól elfolyó patak hídjának karjához dőlt. Itt állott mintegy félóráig elmerengve. Tőle mintegy 200 lépésre dolgozott egy 6 fontos, s lőtte az országút mellett felállított orosz lovasságot. Hihetőleg sok kárt tett bennök, mert nem soká rá is erősen kezdettek tüzelni, s egy golyó Petőfitől alig 30 lépésnyire ütött a földbe, a felvert föld és por őt is ellepé, s hihetőleg szemébe is jutott, mert azt zubbonya szárnyával hosszasan törölgette. Ekkor helyét megváltoztató, felénk közeledett s hátát a kapufélfához vetve nézte, a csatát, és elmerült gondolataiban, még pedig annyira, hogy a csakhamar hallatott zsibaj, orditás, nem volt képes figyelmét azon helyre vonni, hol ez történt. Én mellette futottam egy helyre, hogy annak okát megtudjam, s megkérdem tőle:

— Mi baj, őrnagy?

0 nem felelt. Előttem csakhamar kitárult a vész egész nagysága. Tőlünk alig ezer lépésre azon perczben bontá meg két ezred dsidás a tömeggé alakult' zászlóaljat. A huszárság verekedett, de mi: teil tett alig 300 annyi ellen. Rákiálték Petőfire, odamutaték az eseményre. Ő oda maradt, s csak annyit mondott:

— Potomság.

Csakhamar az egész arczvonal megfutott. Én rámutaték a balszárnyra, hol a tábornok is futott. Petőfi szemét odaveté, szó nélkül megfordult s futni kezdett. Én is csakhamar helyemre érve, lovamat kézügybe kapva ráültem s száguldottam. A huszárság már mind elfutott

volt, a tüzérség ágyúit oda hagyá, s melyek a balszárnyra voltak állítva, a gyalogság egy részével az erdőbe menekültek. Mi futottunk az országúton felfelé. Engem helyismeretem rövi- debb utón vezetett. Utánunk a két ezred dsidás. Mikor a faluból már jól kijöttünk, láttuk, hogy a mig e két ezred támadott, egy más ezred a Kiiküllő mellett halad felfelé egyenes vonalban, s mikor már Fehéregyházát mintegy fél mérföldre elhagyta, jobbra fordult s egyenes szegletet képezve igyekezett átvágni az országutat, s igy a menekülést. A lovasság nagy részének még volt ideje e körön kivül hatolni, de a gyalogságból csak az menekült, aki tartalékba volt állítva, azok, kik tűzben voltak bekerittettek.

A kik a körben maradtak, azok 60—70 sebesültet kivéve, mind elestek. Engem lovam a körön kivül segített. Petőfi gyalog volt, s igy a körben benne maradt. Egy dombra érve, visszanéztem s Petőfit hittem felismerni, a helyet, hol láttam, e pillanatban is annyira élénken képzelem, hogy rá tudnék mutatni, s valahányszor mellette elmegyek, önkénytelenül felmerül előttem akkori alakja, amint fedetlen fővel, széteresztett ingujjakkal, lengő zubbonyával futni láttam.

Ennyi, mit saját szememmel láttam. Leirom azt is, mit aztán később hallottam. A sebesültek és halottak összeszedésével egy régi ismerős nyug. hadnagy, Toldi is megvolt bízva. Tőle tudom, hogy azon a helyen, hol Petőfi elesett, b. Heydte rendező a halottak eltakarítását. Egy alkalommal a báróval találkozva, a beszédet a csatára vezettem, s tudakoltam tőle Petőfiről. Tőle hallottam, miszerint igen jól emlékezett, hogy egy hegyes állszakálu szőke egyént látott az országút mellett egy mellén kapott dsida- szurás miatt elesve, s mint mondá, hogy talán neki az alak fel sem tiint volna, ha mindkét nadrág- és zubbony-zsebeit kifordítva nem látja, s abból egy csomó összeirogatott papirt kihullva nem lát. A helyet, hol ez lehetett, megmagyarázva bizonyos valék, hogy Petőfi volt, mert az alig volt 100 lépéssel idébb, hol utol- szor láttam. Sírja felől is megbizonyosodtam. Ez a fehéregyházi határ felső felén északról lefutó patak partjára ásott közös sírban van, hová 134 más pajtásával közös sírba temettetett. A sirhalomra arra járó székely utasok soha

T Á R C Z A.

A faasszony és a kadét.

Irta: Földes Miklós.

Az a kadét pedig, akiről itt szó leszen, olyan gyerekképü vala, hogy ha én volnék az apja, hát kiütöm a szájából a czigarettát. Húsz esztendőt számlált ugyan, de az arcza sehogy sem akart tizenhatnál többet elárulni. Ő volt az ezred babája, aki néha-néha ebéd után merő ügyetlenségből felforditotta a pikkolóját, s aki az első bálban csak két túrt tánczolt, de any- nyira beleszédült, hogy visszavonult a büffébe és csöndesen elszopogatott reggelig egy fél pa- laczk bort; bál után mégis fáradt volt, mint egy zsákhordó és részeg, mint egy kefekötő.

Természetes dolog, hogy a tisztikart komoly aggodalomba ejtette a kadét. Miféle katona ez, micsoda hadnagy lesz ebből? . . Pedig az apja sokat remél, mert ő maga nyugalmazott ezredes és két táborszernagy rokona van. Nem csoda hát,' ha azt reméli, hogy az ő tejfeles- szájú fiából hadvezér lesz, Pedig ez a kadét szégyent hoz még az egész ezredre, mert ez igazán valóságos — gyerek! . .

Szó sincs róla, a kadét is érezte, hogy változnia kell, minden áron. Gyakran észrevette pikkolózás alatt, hogy a többiek között ő csak gyerekszámba megy s annak is számítják. Mig a többiek sürü füstfelhőket fújva, a lovakról meg a zab áráról tanakodtak, ő is erőltetett egy vastag szivart a szájába, el is pusztított rajta egy skatula gyufát, sőt el is szívta pokoli kínok között a harmadrészét, de a lovakról meg a zabról nem tudott társalogni. Hiszen ő otthonról kapta a lovat is, a zabot is, hát honnan cudná, hogy az mennyibe kerül?

De vannak jobb pikkoló-témák. A zab után tudvalevőleg a szép asszonyokról szoktak beszélni a huszártisztek s ez már fölötte érdekelte a kadét urat. Csakhogy ilyesmiről sem mert beszélni. Félt, hogy ha elmondja az ő naiv tapasztalásait, nem hallgatnák olyan figyelemmel, mint mikor a rőtbajuszu főhadnagy beszél, s talán gúnyosan néznének Össze társai.

— Muszáj elkövetnem valamit, sóhajtott föl a kadét, mert igy ez nem maradhat. Rágyújtott egy óriási szivarra és elhatározta, hogy cselekedni fog. A szivar nagyon erős volt, a füstöt a tenyerével kellett elhajtania, de csak szívta tovább és főzte, főzte az ő nagy tervét.

— Uj életmódot kezdek! — Ez volt a határozat.

Másnap reggel hét órakor csakugyan megkezdte az uj életmódot. Fölpofozta a privatdi- nerjét a kaszárnya udvarán, aztán összeszidott két őrmestert s e közben olyan szilaj on csörtette kardját az udvar kövezetén, hogy a kiváncsi katonák minden ablakon kibámultak. Az elképedt huszárok szájrul-szájra adták:

— A kadét ur vagy megbolondult, vagy csípőn alul kötötte meg a kardját . . .

S ez még semmi. Az uj életmódnak volt egy érdekesebb jelensége is: a kadét ur udvarolni kezdett, még pedig olyan asszonynak, akit az egész ezredben „faasszonyu néven emlegettek, s aki általános népszerűtlenségnek örvendett a tisztek előtt. Különösén Warlitzek hadnagy (akit tavaly helyeztek ide Tirolból) és

a rőtbajuszu főhadnagy, ezek ki nem álhatták. A rőtbajuszu főhadnagy ugyanis igen szimpleksz ember vala, csakhogy két aranycsillag ragyogott a gallérján. De ami az asszonyokat illeti, mégis jó ízlése volt s a faasszony is fölötte megtetszett neki. Látván azonban, hogy az udvarlása tökéletesen hiábavaló, kijelentette, hogy őnagyságára nem érdemes időt vesztegetni. Talán még libának is elmondta ... A Jaasz- szony elnevezés Warlitzek hadnagy úrtól eredt, aki Tirolból kerülvén ide, nem volt ismerős a helybeli körülményekkel, s nagy tűzzel kezdett a szép asszonynak udvarolni. De mikor észrevette, hogy szives fáradsága mennyire kárba- vész, kimondta, hogy ilyen ügyetlen, ilyen figura-asszonynyal még soha életében nem volt eolga. Fából is tudna ilyen asszonyt faragni, akármi legyen, ha nem tudna! . .

Ez a nyilatkozat, amely kiváltképen a rőtbajuszu főhadnagy és Warlitzek hadnagy részéről óriási helyesléssel találkozott, tartós hatást gyakorolt a pikkoló-tanácsra. Egész délután faragták a rosszabbnál rosszabb vicczeket a faasszonyról s ettől fogva a „faasszony“ elnevezés végleg rajta maradt.

Hát ez a nő tetszett meg a kadét urnák, aki hallott már egyet-mást a társai kudarczárói, de ő meg akarta mutatni, hogy mire lehet vinni a faasszonynyal. Megismerkedett vele és elkezdett neki szép csöndesen udvarolni, amit őnagysága nem is vett rossz néven.

Es történt, hogy egy bálban a kadét szörnyű bátorsággal udvarolt a menyecskének, mert időközben érezni kezdte a hosszukard virtusát és most elhatározta magát a döntő lé-