Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 19-es doboz

_• -J C c. iV^J — £ LvC L.d.1 buíll CbÜIH'*

pészhet Kossuth Ferenci dicskoszorujába. A mindentudó államtitkár ugyanis sohasem mondott még semmit, a mit nem Kossuth Fe- rencznek tulajdonított volna. Miniszterem megbízásából ... Kossuth Ferencz ő exczellen- cziája meggyőződése szerint... stb. Brassói beszédét, mint beszámolót természetszerűen csak a saját nevében mondhatta el s most

Az utolsó órák.

(Petöfiremlékek egykorú levelekben.)

Közli Váradi Antal.

Még mindig ott lebeg a fekete fátyol Fehéregyháza síkja fölött. Ki tudja ? . . . Ki látta ? ... És pedig egy nemzet kiváncsi rá, a kíváncsiság legszentebb nemével: a rajongó, forró szeretet kíváncsiságával, a melylyel megőrizzük szeretteink egy hajfürtjét s egy rögöt a sir halmuk dombjáról . . .

De hát hol az ő sirhalmának a dombja ? . . .

Hányadmagával dobta mély gödrébe az orosz pribék?... Kifosztották, levetkőztették, félig élve dobták rá a hullákat.... Ilyen szörnyű legenda kering. Oly jól esik mégis egy-egy kis sugár, a mely ebbe az éjszakába téved. Ilyen sugaracska a Gobóczy Károly levele, a melyet sok részében kétségbe vontak, helyreigazítottak, — majd közlöm ezeket az igazításokat is — de a maga egészében mégis rendkívül érdekes marad, mint a csata egyik szemtanújának Írása. így szól :

^Csatár, november 8. 1860.

Petőfi Sándor haláláról a többi adatokhoz én is, ha nem is bizonyítványt, legalább egykét gyanu-okot hozok.

Ugyanis 1849-ik évben — augusztus elején lehetett — a harminczegycdik honvéd zászlóaljjal mint annak egyik őrmestere érkeztem meg a havasokról Maros-Vásárhelyre, hol a Segesvárnál megtört sereg várakozott az öreg Bemmel reánk.

A megérkezésünket követő napon Bem, bár roncsolt testtel, betegen, csak kocsijában ülhetett, bennünket a többi összpontosított hadcsapatokkal Szeben felé sietni késztetett.

. j j .killfaZcmC"

déssel teljessé teszi élet kor mérhetetlen birodalmukban, gazdagságtól ragyogó palotáikban. Az észbontó, idegromboló félelem azonban annak is útját állotta, hogy a czár idegenben keressen enyliet .adó pihenést, bár csak rövid időre is.

II. Miklós sok cv óta azért nem merte elhagyni Oroszországot, mert attól tarNagy-Selyk községei# túl haladtunk, — a mint emlékszem — midőn huszárjaink egyike az ut melletti csekély kis földhányásra mutat, azon nyilatkozattal, hogy : Petőfi ott fekszik.

Önkénytelen ragadtam meg a huszárt e szóra s el nem rejthető zavarral, mint ki Petőfinek régóta bálványozója valók, tudako- lám : mi történt Petőfivel ? . . .

Férfias-kom olyan s a meggyőződés hangján mondá erre a huszár : »Tegnapelőtt — tehát a vesztett segesvári csatánál későbben — néhányan a huszárok közül erre jöttünk, hogy a csatából eltévedt magyarokat gyilkolgató szászokat megfenyítsük s Petőfit a szászok által meggyilkolva (?) találtuk itt«.

»Karddal, körömmel ástunk neki egy kis gödröt s úgy húz tűk reá azt a földet ott . . .«

És ez esetet — írja Gobóczy Károly — egy másik huszár is bizonyította.«

Erre újra következtek a legvészesebb órák, napok . . . Kiki önbajával volt elfoglalva. Ezerek elhulltak, ezereket a mindenütt mutatkozó vérnyom, majd az ország bukása tett néma-busongókká s Petőfiről mindenki, — kivált a menekülés, a hontalanság első napjaiban — még saját dicsősége is hallgatott.

»Keressük porát most az újra viruló hazában, porát, palástját, mert ő maga, mint Illés, élve égbe ment . . .«

Ezzel az extázisbán elhangzó szavakkal végződik a levél.

Ugyanekkor a Vasárnapi Újság feladatául tűzte ki, hogy összeszed minden adatot, a mely a költő eltűnésére vonatkozik. Az erre irt levelek egyike a Szőllősi Balázsé is, a mely megérdemli a közlést.

E levél Már marosszigetről van keltezve,

hagyják oaiatsagos hazájukat, a hol szünetlenül leselkedik reájuk a halál. Nem kutatjuk, hogy melyik magyarázat jár közelebb az igazsághoz. Megelégszünk magának a ténynek konstatálásával, hogy a czári pár utazik, még pedig egyszerre sokat utazik. Norvégia, Svédország, Dánia, Németország, Nagy-Britamiia, Francziaország, Olaszország, Görögország,

november 8-áról. ü sem szemtanú, de értesülvén a nevezett újság felhívásáról, nyilatkozni akar. Elmondja, hogy »1850-ik év július havában Nagybányán időzvén, meglátogattam ott a még akkoriban életben volt Hatfaludi Elek urat, kinél éppen a sok áldozatról folyván a beszéd, én különösen fölemlít ettem a Petőfi Sándor elestéből eredt irodalmi veszteséget.

Hatfaludi ur az ottani bizalmas kört megnyugtatva oda nyilatkozott, hogy ez iránt nyugodt lehetek, mert Petőfi Sándor a segesvári csatában nem esett el, mert még lS49-ben késő yíszszel a Szilágyságban fekvő bölcskei lakában több napig időzött nála. S midőn én a személyben való tévedésre figyelmeztettem, becsületszavára erősité, hogy ő Petőfi Sándort azelőtt ismervén személyesen, személyére nézve nem tévedhetett.

E szerint örömest hiszem annak a segesvári csata utáni életben maradását, .hogy azonban lelki bánata és keserves bujdoklása közepette nem lett-e, ismeretlenül, csakugyan a forradalom áldozata, azt állítani nem merem. Okát rejtőzésének, ha még életben lenne, nem képzelhetem . . .

álig tehát Petőfi számára babérkoszorúval diszitett szabadságoszlopot emelhetnénk, várnunk kell, míg e történet biztos alapú adatával fel lesz világosítva az e részben létező kétely és bizonytalanság.«

így reménykedtek, sőt hittek az öregek. Ki is tudta volna elhinni egy szóra, 1850-ben, egy évvel a fehéregyházai csata után, hogy a »Talpra magyar !« költője — nincs többé . . .

Egressy azt mondja erre a levélre, hogy »nincs ugyan oka a levélíró adataiban kételkedni, de olyan emberrel akarnának már végre találkozni, a ki egyenesen kimondaná :

Lapunk mai száma 23 oldal.