Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 19-es doboz
lGnt6&tí ö xx^ ..— ítélve. Tehát a külföldre vagyunk utalva. Ha az osztrak-magvar bank nem készfizet bank, akkor hiába fordulnánk a külföldhöz, ma ott 4 százalékos, sőt 4 és fél százalékos koronajáradékot el nem tudnánk jele lehet az a pár betű, amig Zoltán leirta, belefáj dúlhatott szegénynek a szive. Mert ha megbecsüli magát, ha rettentő tévelygéseinek áldozatul nem dobta volna pályáját, fiatal teste egészségét — egész életét, ki tudja, az ő fényes nevével nem lehetett volna-e akkorára már az Ilona vőlegénye? A Zoltán jövője attól fogva kezd kétségessé válni, mikor nagybátyjának az a szerencsétlen gondolata jött, bogy a kitűnőre vizsgázott diákot beadja Szarvasra nyilvános rendes tanulónak. Négy lovas hinten, vitte be az evangélikus főgimnáziumba, az egykorú tanulótársak még emlékeznek rá, milyen feltűnést keltett a szép fogat az iskola kapuja előtt. Beíratta, Horváth Károly tanítóhoz adta teljes ellátásra, szépen kirubázta, ellátta intésekkel és jó tanácsokkal, s azzal, mint aki dolgát jól végezte, visszahajtatiott Csákóra. Holott soha életében hibásabb dolgot el nem követett, és hogy ezt föl nem fogta észszel, hogy előre nem látta, ebben az egyben hibáztatom én is, bár sokkal enyhébb mértékben, mint a felületes megemlékezők tenni'szokták, kik Petőfi Istvánra is ráfogják, hogy egyetlen vérszerinti rokonát ő sem szerette! Boldog emlékű Tóth Béla czimbo- rám különös nagy kedvét találta az eféle állításokban; és semmi fel világosi tó adat előtt meg ném hajóit; egyszer vita közben aztán azt a fogós kérdést adtam föl neki, vájjon nem ejtette őt soha gondolkodóba az a csodás véletlen, hogy lehessen egy ember a világon, akit a saját hibáján kívül gyűlöljön: 1. az megérteni. Mert hiszen ő maga tudhatta leginci u «4.i> w — — ^ gyár jegybank megerősödik. De miután az 500 millió megszerzése sürgős, s legkésőbb jövő év végéig legalább nagy részében megszerzendő, az országra elengedhetetlen, édesanyja, 2. a nagyapja, 3. a nagybátyja, 4. a sógora, 5. a mostohaapja, — «négy különböző család leszármazottjai, akik éppen az ő személyében bírják rokonságuk középpontját? Lehetséges józan észszel föltételezni, hogy a sors a lelketlen rossz szivü emberek ilyen monstruózus alakjait csoportosíthatja — annyi külömböző helyről — egy nagynevű fiatal fin körül ? De Tóth Bélának ez sem imponált, és megmaradt a maga fölfogása mellett. így például, bárba éppen az ő írásai, (melyekben az öreg Szendrey Ignáczot vádolta a Petőfiek engesztelhetetlen gyűlöletével) indítottak arra, hogy okiratokkal mutassam ki, miként vásárolt az öreg Szendrey 1849. januárban, nyomban a Zoltán születés© után Debreczenben két házat és tanyabirtokot a maga és leánya családja használatára, őt ez az irodalomtörténeti értékű felfedezés is hidegen hagyta, sőt tudomást se vett róla. Az én felfedezésem 1899-ben látott napvilágot, s mégis 1903-ban még mindig úgy ir Szendrey Ignáczról, mint aki gyűlölte Zoltán, és zsugori módon rajta ült az örökségén, az apjának 3000 forinton elkelt könyvtára árán, (!) és mikor Zoltán fázott és éhezett, nagy kunyorálás után adott neki — 15 forintot. Máskor meg 30 forintot, mint havi tartás pénzt. „Hallatlan summa ez“ gúnyolódik nagynevű írónk — Zoltán azonban a harmincz forinttal elment a Vadászkürtbe vacsoráim, és ami visszajárt a három tízesből, a czigánynak hagyta az asztal szélén ... Hogy mi öröme telhetett szegény Tóth Bélának az ilyen állításokban, sohasem tudtam szőnünk, üxczeneuui« au - . lati szabályzatunk megalkotása és a tisztviselői javadalmak jóakaratu, méltányos rendezése. Ezen szabályzat szabatosan jelöli meg minden egyes tisztviselőjének jogait és kötelességeit cs az egyes jobban, hogy Petőfi Sándornak sohasem volt 3000 forintot érő könyvtára, sőt ha lett volna is, elveszett volna az 1848—49-ik évben, amikor sem neki, sem családjának nem volt egy-két hónapig tartó megállása egy-egy városban, sem exisztencziájuk, ugv hogy egy ízben a nemzeti kormány kénytelen volt egy költeményét 500 forintért megvenni. Továbbá — Zoltán könnyelműségét annyira ismerték a hozzátartozói, hogy sohasem adták a havi pénzét a kezébe, hanem kifizették a lakását, ebédjét stb. így tehát alkalma sem volt a Vadászkürtbeli czigányokat megörvendeztetni. Ugyanebben a czikkben Petőfi Istvánra is rá jár a rúd, nemkülömbem Szendrey. Júliára, „erre a silány lelkű“ asszonyra. „Anyja megtagadta őt, mint magát Petőfit is. (!) Nagybátyja, Petőfi István, a szigorú, kemény, gazdag ember nem törődött vele.“ A valóság pedig mindezekből az, hogy mind a hárman, akik hozzá legközelebb állottak, hat-bét éven át egyebet 6em tettek, mint a vesztébe vakon rohanó boldogtalan fint minden tőlük kitelhető eszközzel, szeretettel, szigorúsággal, büntetéssel, utánajárással, gonddal, figyelemmel, erkölcsi és anyagi támogatással, és folytonos pénzáldozatokkal meg akarták menteni az elzülléstől, a tönkremeneteltől. Pár hét múlva jelenik meg egy könyvem „Petőfi Zoltán és müvei“ czimmel, mint az Endrődy Sándor szerkesztette Petőfi könyvtár egyik kötete, abban részletesen, néha napról-napra való nyomonkiséréssol mutatom ki ezt a szakadatlan küzdelmet, melyet a család folytatott a Zoltán megmenté-
