Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 17-es doboz

Erre az asszony vállat vont s azt felelte :

— Jól van, de én úgy haragszom meg, ha át nem megyek.

Természetesen az asszony győzött.

Emlékszem, hogy Petőfi egyszer fia mellett, a földre terített pokrócon feküdt s igyekezett a gyermek gagyogását kedve szerint magyarázni, hogy most azt mondja: tata, mama, nem stb. Egyszer a gyermek valami ilyes szót gagyogott: eladta.

— Jól van, kis fiam, — mondotta Petőfi, — tanuld meg ezt a szót, mert az életben igen gyakran fogod hasznát venni.

*

Mintha most is látnám azt a helyet a szobában, a hol utolszor állt elutazása reggelén. És családját szüleim gondjába ajánlotta e szavakkal :

— Még csak Arany János volt az az ember, a kire rábíztam családomat.

Elment, hogy ne térjen vissza soha; ott látta családját utoljára. Petőimé két levelet kapott tőle a táborból.

A szerencsétlen segesvári csata után egy szép este vacsoránál ültünk. Petőfiné melegről panaszkodott s kiment a folyosóra.

Egyszer egy cseléd azzal jött be, hogy atyámat egy lovas úri ember hivatja. Mindnyájan az udvarra siettünk. Ott állt M. S. tajtékzó lovával.

— A segesvári csata elveszett, mondotta.

— És Petőfi ? kiáltotta anyám.

— Petőfi elesett, felelt a lovas és elvágtatott.

— Nem hiszem én azt, szólalt meg egy csengő női hang a folyosó felől. A Petőfiné hangja volt.

— És miért nem ? kérdezte atyám. Hisz ő is ember volt!

— Nem, az lehetetlen! — felelte Petőfiné. Nekem sejtelmeim lettek volna s az én sejtelmeim nem csaltak meg soha!

— Szegény asszony! Sejtelmei — úgy hiszem — nem igen sokáig ringatták csalódásban.

Augusztus végső napjaiban megváltunk Petőfi nejétől és fiától, mivel az asszony vonakodott Kolozsvárról, hova az orosz elől menekültünk, velünk Tordára visszajönni.