Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 17-es doboz
hozattak a „Tolvaj huszár“ szintén érdemkönyvbe írott eredeti népies románezával együtt. Több munkája nincs is a társulat érdemkönyvének lapjain, kivéve pályaműveit, melyekről még alább szólandok. Feltűnőnek tetszik, hogy ő, ki — mint már fönebb is említém — eszményéhez, a színpadhoz híven, örökösen szavalt, a társulatban egész éven át csak négyszer lépett fel; azonban e körülmény okát felfedi előttünk az önképző kör által nyárhó 10-kén tartott ülés jegyzőkönyvének ide vonatkozó része, mely így szól: „Szavalta Petrovics Sándor „Szózatot“ Yörösmartytól, előre bocsátván „labdacsul azoknak, kiknek a színészi szavalástól gyomruk elromlott“ Mely kifejezéssel az előző gyűlésben a szavalatról történt vitára ezélzott, egyszersmind az ellenkező véleményűek szavalatát akarta hanghordozásával s taglejtésével kigúnyolni, mely „mint a társaság tekintetével meg nem egyező tény jegyzőkönyvileg megrovatni rendeltetett!“ Érdekesnek tartottam ezt ide igtatni, annál is inkább, mert egyik jele ez is azon makacs, szabályt, korlátot nem ismerő természetének, mi jellemének egyik kiválóbb alkatrészét teszi. Ápril 29-ikén választatott meg bíráló taggá Jókaival, mely alkalommal egy igazán eredeti székfoglalóval lépett fel. Kedvem volna az egészet ide igtatni; de kissé terjedelmes volta miatt nem tehetem, azonban nem mulaszthatom el, hogy mint kevésbé ismertnek legalább kivonatát ne adjam. Az egész székfoglaló nem egyéb, mint okadatolása annak, hogy miért fog ő oly rövid beszédet tartani, még pedig ilyenképen : „mert valóban nem is tudom, minek volnának már azok (t. i. az alkalmi beszédek), hacsak . . . mákonynak nem. Ma még ez egyre használhatók. Ezt praxisból mondom, mert nekem legalább voltak szívesek azon szolgálatot tenni, s hogy nemcsak nekem, azt onnan tudom, midőn egyszer ily beszéd alkalmával Morpheus pilláimra nyoma csókját, egy hatalmas koczczauásra ébredtem fel. S mi volt az?... Szomszédomat szinte az álomisten ringatá: s bólinték én, bólinta ő, én jobbra, ő balra, mire homlokaink barátilag érinték egymást ; s így futott a halál szelíd testvére körünkből.“ Ez az első ok, a másik pedig, mert az alkalmi beszédeket szivéből gyűlöli. „Hogy miért? azt magam sem tudom, —• mondja tovább, — van ugyan némi gyani- tásom ; azonban ez csak homályos gyaní- tás, semmi egyéb; t. i. anyám gyakran említé, hogy keresztelőm tora alkalmával születésem helyének koszorús múzsafia, a rector, oly czikornyás beszéddel üdvözle, hogyha valami ügyes marchande des modes jelen van, s azt ex tripode összeférczeli, alegkaczérabbagg szűznek is beillett volna fejkötőül. Lehet tehát, hogy én az alkalmi beszédeket már akkor megcsömörlém!“ Eddig az okok s beszédét e szavakkal fejezi be: „Van szeremcsém tehát berekeszteni prolegomenámat azon óhajtással: vajba a t. Társaság a netalán éretlen kezdőt pályája kezdetén némi kimélcttcl kisérné ; mert orane initium durum. Ez időtájra esik azon nevezetes nap, midőn első verse „A borozó“ a legtekintélyesebb honi lapok egyikének, az „Athae- neunr-nak hasábjain megjelent 1842. május 22. Fővágya volt — beszéli Szeberényi — hogy versét nyomtatásban láthassa, s midőn az megtörtént, csupán ennyit ir erre vonatkozólag ugyanannak: „Nekem az „Athaeneum“ ban jött ki egy versem (nem tudom olvastad-e?) saját nevem alatt; azután hozzá teszi: „azonban e z a z első és utolsó vers, melyet tőlem lát a világ. Lemondok, barátom, a verselésről, le. Ez a mai világban szegény embernek háladatlan mesterség, átkozott keveset hajt a konyhára; lemondok tehát, a prózához állok, barátom! mitől valaha annyira irtóztam.“ Hogy mennyiben maradt hű ez elhatározásához, tudjuk. Elég az hozzá, hogy ezen versének megjelenése elnémitáazon gúnyolók ajkait, kik a társulatot és működését kiesinylőleg lenézték, s Petőfire nézve azt eredmé-1 nyezé, hogy társai felett némi főlényt nyert, a kik ezentúl némi tisztelettel kezdtek hozzá közeledni. Hja! bizony nagy dolog is volt az, hogy egy első éves diák verse oly lap hasábjain jelent meg, melyet Bajza és Vörösmarty szerkesztett! A társulat által hirdetett pályázatokra ! Petőfi is pályázott, még pedig meglehetős szerencsével, amennyiben a ballada díjjára £ bírálók : Czuczor, Kovács Pál és Stettner Ignácz ref. lelkész az ő „Szin és való“ czimű tallada gyanánt beadott románczát tartották érdemesnek, mely díj felvételét ő a pályamű hátsó tiszta lapján ilyen furcsán nyugtatja: „Ezen rongyokért fölvettem két aranyat H—t J—c pénztárnok úrtól. Petrovics“. Ezenkívül „Lehel“ czimű balladája, „Ideál“ és „Vándordalok“ czimű lyrai dől gozatai dicsérettel emeltettek ki. Megemlíthetem még, hogy Pápán léte alatt, nagyobb költőink mellett, Schillert, általában a német irodalom jeleseit olvasta, mert ekkor még a németen kívül más idegen nyelvet nem értett, ez időbeli müvei nek néhányán meg is látszik Schiller költészetének hatása, mint pl. a „Tűnődés“ és különösen az „Ideál“-on: „Kennt, elérhetetlen égmagas tetőkön Isten sr.ép alakkal rózsafényben áll, Mely után epedve küzd a hév indulat, Mely után a szívnek dobbanása gyulád Ott az ideál. Ott lebegsz előttem tündér fátyolodban A hajnal biborszin leplén szép alak ! Ott lebegsz az alkony elhaló tüzénél, S szende félhomályán a merengő éjfél Holdsugárinak.“ vájjon ki ismerne e sorokban, általában az egész „Ideál“-ban a népies költészet legnagyobb képviselőinek egyikére, a minden czifra szavakat és sentimentalismust gyűlölő Petőfire?! Végre lejárt az iskolai év, s vele Petőfi nyugalmas napjai is elmúltak. Élete újra az előbbi kerékvágásba tért vissza. Újra kezdődtek az előbbi nélkülözések és szenvedések. »
